Még javakorabeli ember,
nyár van, éjjel három, a tizenkilencedik század utolsó harmada,
leszáll az ágyról,
felöltözik a sötétben,
nadrágot húz,
most jön divatba a bő gatya helyett,
kapcát nem csavar,
egyelőre csak meztelen lábát dugja a bakancsba,
és vállig érő hosszú haját is később fésüli meg,
aztán kilép a szabadba,
derült az éjszaka,
az égen ragyognak a csillagok,
a Hold már nagy utat tett meg,
enyhén vörös, és nemsokára lenyugszik Lak felett,
farkcsóválva hozzá megy a kutya,
megsimogatja,
ciripelnek a tücskök,
különben csend van,
körülnéz,
valami gyanúsat lát a csűr falánál,
de megkönnyebbül,
mert rájön,
hogy a vadonatúj galambdúc az,
melyet tegnapelőtt állíttatott fel,
annak árnyéka vetődik oda,
átvág az udvaron,
mikor az árpával érő körtefához ér,
puffanva lehull róla egy körte,
benyit az istállóba,
meggyújtja a mécsest,
szénát vesz ki a szénatartóból,
és megrakja vele a lovak jászolát,
megveregeti a deres farát,
és nekilát kiganajozni,
utána csutakol, vakar,
ez sokáig tart,
mert egy fiatal tinó belefeküdt a piszkába, és rászáradt,
mikor megvan vele,
megnézi a pej jobb mellső lábát,
mert előtte való nap, mintha sántított volna,
nem pókos,
csak meglazult rajta a patkó,
és kovácshoz kell vinni,
talicskára hányja, és kitolja a trágyát,
többször fordul,
az utolsó fordulóban megbotlik egy kiálló kőben,
de nem káromkodik,
most ad a teheneknek,
mert azoknak később kell,
villán szalmát hoz be a szérűről, aljaz,
felsöpri a placcot,
elteszi a szerszámokat,
éles szeme van, rögtön észreveszi,
hogy a szalmakötél vége levált a rugófáról,
visszacsavarja, visszaerősíti a helyére,
szereti a rendet, a tisztaságot,
kint elsőt kukorékol a kakas, virrad,
a félszer alatt a katlanba önti a moslékba való krumplit, és alágyújt,
vizet húz a kútból a vályúba, itat,
alig loccsant mellé a vödörből, mikor átfordítja fölötte,
betereléskor a másodfű csikó felveti a farát,
elvágtat a kapu irányába,
és nehezen tudja megfékezni,
a marhával nincs semmi gond,
az engedelmesen visszaballag a helyére,
már világos van, de még nem kelt fel a Nap,
már turbékolnak a galambok,
csivitelnek a verebek az eperfán,
kornyikálnak a malacok a hidasban,
mikor megfőtt a krumpli, darát hoz a komrából,
moslékot kever, és megeteti a disznókat,
mikor a Nap első sugarai az ablakszemekre esnek, megáll,
leoldja a surcát, leporolja a ruháját
és bemegy a nyárikonyhára mosakodni, früstökölni,
mert közben mindenki felkelt,
dédnagyanyám kieresztette az ólból a tyúkokat, libákat, kacsákat, pulykákat,
szemet szórt nekik, és megfejt,
nagyapám is előbújt már,
kisgyerek még, és ott tolong a testvéreivel,
már kész, a kemence-tűzhely szélén gőzölög a tejeskávé,
csak ki kell merni a tányérokba,
és kenyeret aprítani bele,
már mindenki az asztalnál ül,
és csak a családfőre vár.
