[...] Hanem az úrfinak sürgős tennivalója lehetett, mert csak hátramosolygott, és az új emberek buzgalmával rakosgatta tovább az iratokat. Makovics akkor jobb híján körülnézegetett a szobában. Álmos csend volt, csak a papírlapok suhogtak a másik asztalon, és három kékes, finom füstkígyó úszott alig észrevehetően egymás felett, szemközt egy olajnyomatos arckép előtt, a főnök szivarjából. A főnök asztalán szép rendben feküdtek az iratcsomók, kék ezüstkeretes fénykép, könyvek és más apróságok, s éppen a Makovics felé eső sarkán volt a szivarosskatulya, tele szivarral. A szivarok összekavarva feküdtek egymáson, mint a sebtében való belemarkolás után szokott maradni, és mindnek piros papírövecske volt a derekán.
Ezen megakadt egy percre a Makovics pillantása. Felnézett utána a plafonra, és megint csak odatévedt a szeme a szivarokra. S azalatt, míg a plafonra nézett és vissza a szivarokra, egy kedves kis emlékecske libbent meg lelkében. Finom kis emlék, mint a szivarfüst, alig pár hét előtti esetről. Névnapja volt tudniillik a főnöknek, és szokás szerint beállítottak hozzá a lakására gratulálni, délelőtt, a hivatalból. Hideg sülttel volt teli az asztal, pogácsával, és konyakot ittak és sört, kinek mi kellett. S ezekből a piros öves szivarokból fújták teli füsttel a szobát. A főnök maga volt az előzékenység. És a szőke, nevetős arcú felesége. És egyszer, mikor az egyik hivatalnok nagy komolyan mesélt el valami esetet, Makovics közbeszólott. Egy kitűnő megjegyzést kiáltott közbe, hogy rettentő kacagásra fakadt az egész társaság. A főnök rikácsolt a kacagástól, s a felesége még egy félóra múltán is mosolyogva bólintott néha Makovicsra. Sőt, mellé is ült, s így beszélgettek, egész az elmenetelig.
Elmosolyodott magában Makovics, amint erre rágondolt, s utána egyszerre sóváran vetette szemét a szivarokra. – Elvehetnék egy-kettőt – villant meg fejében –, úgyis összevissza vannak. Onnan a széléből egypárat, ott sok van egymáson – és közben önkéntelen átpillantott a díjnokra. Az csakúgy buzgólkodott, mint előbb, de azért mozdulatlan maradt Makovics. Azon tűnődött egy pillanatig: hátha meg vannak számlálva a szivarok, vagy hátha megjegyezte magának a főnök, hogy milyen rendben feküdtek egymáson. Ezt azonban rögtön elvetette. És a fél keze megmozdult. De a mozdulat vagy inkább maga az, hogy most vehet belőlük, sőt vesz is, megremegtette egy kicsit, és a kéznyújtás helyett hátrafordult hirtelen az ajtónak. Minden pillanatban rája nyithat a főnök, és minél tovább okoskodik, annál veszedelmesebb. [...]