[...] ő, K., alatt muzsikálnak a nádszékek, muzsikálnak, no persze, mert muzsikáltatja, lustán ide-oda billeg, és a fáradt nádfonatok készséges rejtéllyel nyikorognak, elöl, ahol hosszú combjai, illetőleg a nyaralónadrág surmolódik, a körfonat kibomlott, megroppant, beljebb nyilván roppant veszélyes rozsdás szögek emelgetik elvékonyult fejöket, ő meg módfelett aggódva kémleli az eget, kiles a „sátrak” alól, ünnepélyesen előrehajol, mint kezdődő hősi halott, ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ, tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, s azt a pillanatot, hogy kora délutánon végigfut a Körúton az ősz, és tépi a ponyvát, s gyászba borul a zúgó kávéház körülöttük, megborzongnak, egyre-másra fölugrálnak, és ügyeikre hivatkozva elrohannak, itt, de már kikerülve az ocsmány muskátlik hatóköréből, állt egy nő vagy lány, főként a lábát vette észre először, amely egyképp lehetett nőé, lányé, a hosszú és lendületes ívelést, mely jogos, bár túlzó magabiztossággal hagyta el a nyári kartonruha lebegős tereit, ekkor ő, K., oldalt hajtotta a fejét, s így hirtelen a nő lába közt felszikrázott a sok színes keramit lap, városrendezés, kiáltotta magában, arra gondolt, csordultig van, csordultig a tényekkel, egyszerűen a van tényével, s ilyenkor, ebben a fedetlen, veszélyes helyzetben szaporodnak el az efféle pillanatai is, tündöklő zárványai az időnek, melyek, így, kívül is vannak, bezárva is vannak abba, pillanatok, melyek azután oly élességgel maradnak meg az emberben, sőt, vésődnek beléjök, hogy a legszívesebben följajdulnának, de inkább fegyelmezetten összeráncolják meggyötört homlokukat, és azt gondolják, hát persze, mi más is lenne ez, ha nem a múltunk, [...]
