[...] Kharikló levetette fátylait, mezítelenül a patakpartra futott, és kötelességszerűen néhányat szökellt egy magyalbokor körül. Szeme, keble és csípeje csillogott, gyors bokája is fénylett, mint a fű, válla és hajfürtjei is fénylettek, mint a bokor levelei. S ugyanakkor: éppen nem olvadt velük egybe, nagyon is megkülönböztethető volt. A forgás-szökellés-hajladozás szertartásával mintegy nyíltan jelezte azt az izgalmas és izgatott, sürgő-forgó örökmozgást, amely bennük, de rejtve, működött. – A füvekben, fákban, a bokrokban – gondolta, míg lépéseit nem fásult, hanem a művészi öröm táplálta, réti-istennő rutinnal gyakorolta előttük, s a füvek hűvösségét kellemesen érezte bokáján –, a fákban és bokrokban mindez a mozgás megvan, amit én teszek, s még több is. De ha ők ezt ilyen nyíltan megmutatnák, a részükről az illetlenség lenne, sőt még csúnyább: fontoskodás. Ha viszont én nem vállalnám nevükben és helyettük e bemutatást, az, igaza van Athénának, kötelesség-mulasztás volna. S az is igaz, ha nem volnék nimfa, e mozdulataimat akár hivalkodónak is lehetne tekinteni. Így viszont, a hivalkodáshoz áhítat járulván, hajladozásom egyszerűen természetes és elengedhetetlen tiszteletadás előttük. Sőt, minthogy épp e hajladozó szertartás alkalmából még külön kihangsúlyozottan is azonos vagyok velük, tiszteletadás enmagam előtt is. Különben pedig – fűzte tovább gondolatait, mert a táncra már nem kellett nagyon odafigyelnie, nem volt kezdő nimfa – ez egyáltalán nem baj, mert az ilyen tiszteletadás talán meg is illet engem, még részemről is, mert hiszem, szép vagyok. – Aztán eszébe jutott, hogy Athéna bármilyen bölcs és fürkésző istennő is, talán nem lát bele a gondolataiba is, és kijavította magát: – Nem hiszem, hanem tudom, hogy szép vagyok. – Aztán eszébe jutott, hogy hátha mégis belelát az istennő a gondolataiba, és úgy érezte, szerényebbnek illenék lennie; hozzátette: – Ó, nagyon-nagyon sok mindent nem tudok! Csak azt az egyet, hogy szép vagyok, ezt biztosan. – És most már nyugodtabb lélekkel rezgette nyárfalevél-csillogású testét.
És ekkor látta meg őt Euérész, a vadász. És ha ez a pillanat nincs, Teiresziász sohasem születik meg. [...]