[Fodor András: Szomjúság] Takáts Gyulának
Világos alkonyat.
Felhők szárnyatövéből
egyenletesen
ferdén zuhog a zápor.
Szálai nikkel sürüjén
nehéz bazalthegyek
fordulnak ki a tájból.
És mintha villám futna körbe,
felgyújtja színeit a föld:
ágaskodón és tündökölve
mindent betölt.
Dobog a sínek üteme, dobog.
Sugárzanak a hamvas kavicsok.
Póznák zuhogó feketéje
dobálja üszkeit a rétre.
Zengeti millió dühödt
növénye fűnyelvét a rög.
Csurogva villognak a házak.
Arcukon üdvözült alázat.
Csattan a lombok duzzadt levele,
vakít a bódék bádogteteje.
Csillog az aszfalt, harmatos
kövezetére senki sem tapos,
ég, víz között pendül fehéren,
meszelt kövek billentyüzetében.
Világos alkonyat.
Hegy alján,
ferde zápor özönében
visz a vonat.
Esik, esik.
S én egyre szomjasabban
érzem a földet,
melyből fakadtam.
Hol együtt lélegzik a kő, a fű,
az új s a régi.
Hol majd a csontok foszforában
örökké fogok égni.
Napszak, időjárás, felismerhető helyszín: földhözragadt vers, földön járó líra. Aki ilyet ír, jóban van a világgal, tájakkal, tárgyakkal, anyaggal. Mérget vehetünk rá, hogy ezt látta, így látta a vonat ablakából, a Balaton északi partján. Hisz a szemének, bízik az érzékeiben. Mintha beérné a látvánnyal: ha sikerül beletenni a versbe, már rendben is van, a fogható, eleven részleteiben rögzített világ majd helytáll magáért. Élménylíra, alkalmi vers, költői realizmus, alig merem kimondani. Ezek a minősítések mostanában sértésnek számítanak. De én, majd ötven évvel ezelőtt, éppen ezt, a köznapi világra, a tárgyakra való ártatlan fogékonyságot szerettem Fodor Andrásban, mindig irigyeltem is egy kicsit ezt a termékeny képességét. Azt, hogy benne nyomban, közegellenállás nélkül, verssé lett a szagos rét, a bokrok, bozontos lombú fák közt hullámzó, botolgó szél, az állát a töltés oldalához döccintgető szelíd tehén vagy a kisvárosi állomás, az utasok pillái közt nyúladozva játszó tüskés, nagy korál: a jelzőlámpa vagy a cukorrépa émelygős szaga, az alig-alig átrendezett valóság. Később, már a fővárosba kerülve, méltó költői tárgyat látott a 61-es villamosban is, kedvét lelte a jól működő szerkezet szinte technikai igényű, aprólékosan pontos leírásában. Így, ilyen „fantáziátlanul” indul a Szomjúság is. Az első strófa mozgó-pillanatkép, Fodor elénk vetíti, amit lát, igaz, úgy, hogy mi is nyomban látjuk, az a néhány erősen megvilágított részlet, a kevés vonallal-folttal festett képsor az egész tágas látványt felidézi. Egyelőre nincs benne semmi feltűnő. Az alkony jelzője sem az, csak visszanézve figyelünk majd oda a sejtelmes, jelenéses megvilágításra. Prózai közlés az egyenletesen, ferdén zuhog a zápor is. Legfeljebb a felhők szárnyatöve emeli meg, stilizálja fel egy kicsit a képet. Hanem a nikkelszálak sűrűjéből kiforduló nehéz bazalthegyek (így, megmozdítva, ezzel a jelzővel), a körbefutó villám, a színeit fölgyújtó föld, ahogy ágaskodón és tündökölve mindent betölt, mintha már valami más, bizonytalanabb közegben állnának. Mintha minden kifutna körvonalaiból, a képek mögött valami feszültség gyülekezik, ünnepi aurát von a tárgyak köré. Az első sor állóképétől a versszak utolsó sorainak látványos fény-árny játékáig, vagy másképp: az első sorok halk szólójától az utolsók zenekari zengéséig meredeken emelkedik a vers. Eljátssza ezt a prozódia is. A szöveg tagolása, szeszélyes súlyelosztása, a vers áramingadozása szerint hol megnyúló, hol megrövidülő, hol feszülten felcsapó, hol a sorvégen ereszkedve (trochaikusan) átbukó sorok váltakozása. De még a rímelés is: az első sorok szenvtelen, tárgyias leírását csak egyetlen, távolról, mintegy véletlenszerűen összehangzó rímpár (zápor – tájból) fogja össze. Az utolsó négy sor viszont váratlanul erős rímekkel megkötött zárt rendbe áll, hogy a feszültség, szűk térbe szorítva, még erősebb legyen. Ha pedig a versmértéket lekottázzuk, kiderül, milyen viharosan változik, hol megtorlódik, hol nekilódul, engedékenyen idomulva a vers anyagának természetéhez. Az első sor száraz, pontos közlés, zavartalanul tiszta jambusokban szól. A második-harmadik sorban, akárcsak a kinti világban, megbomlik a rend, összetöredezik a metrum, a hosszú szótagok közt fel-felgyorsul, daktilikusan, anapesztikusan megszökik (tá-tá-tá-ti-ti-tá-tá / tá-tá-ti-ti-tá), a negyedik sor úgyszólván teljesen szétporlik, majd újra lebegők és lengedik (ahogy a múlt században hívták ezeket az antik verslábakat, leleményesen mindjárt le is kottázva őket) hullámoztatják a ritmust. Ott vannak aztán, Fodor mindig muzikális versmódjához híven, a hangos alliterációk. Olvassuk csak fennhangon a verset, mindjárt kitetszik, milyen erős nyomatékot kap a felhők, a ferdén, a fordulnak ki, a futna, a fölgyújtja, a föld vagy a zuhog a zápor, így teremtve hol jóleső konszonanciát, hol még jobban eső disszonanciát mérték, ritmus és dikció közt. Holott, persze, mondanom sem kell, a strófa, sémája szerint, egyszerűen csak jambikus. [...]