[...] Egy Petke nevű, igen alacsony növésű fiú, pár nappal sikeres érettségije után hajóra szállt. Rokona volt a kapitány, aki úgymond jutalomútnak szánta ezt a kirándulást. Ez a jutalomút Petke számára többféle előnnyel járt: alacsony termetét a kellemetlen bámészkodók elől elmenekíthette a szárazföldről; kedvére fuvolázhatott saját kabinjában a kiterjedt folyóvíz fölött, közben beláthatott a part menti nádasokba, a települések fehér falaira, vámhivatalokra és hajózási irodákra, barna ajtókeretek tövében kuporgó tányérsapkás rakodómunkásokra, kövér kikötői macskákra. És egyáltalán, megismerkedhetett ezzel a vénséges vízi járművel s azzal a lassan oldódó szorongással, ami erőt vesz az emberen, amikor imbolygó vizekre száll.
Teherhajó volt, így berendezéséből elmaradtak azok a kellékek, amelyek az első-, másod- és harmadosztályú utasok időtöltését a leírásokból ismert módon változatossá teszik. A fuvolázó Petkét ez nem zavarta, megelégedett a szutykos hajókötéllel, a horkoló matrózokkal s rokon kapitányával, akit a szárazföldön teljesen megszokott, semleges bajusza itt a parancsnoki hídon amolyan vén folyami mackóvá tett. Petkét csak az bántotta, hogy megállás nélkül siklanak el a part menti látványosságok előtt, s már-már úgy tűnt: csak a hal- és iszapszaggal belengett városok elmaradozó képeivel marad.
Mégis, egy reggel Petke arra ébredt: a hajó áll. Most egészen közelről látott egy hajózási irodát, egy vámhivatalt, egy kövér kikötői macskát. És egy lapos, földszintes épületet, málladozó homlokzatán ezzel a kopott felirattal: „Krompor & Talp”. Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult egymással valamikor régen. Az épület bejárata előtt tányérsapkás rakodómunkás üldögélt, és fehérre festett tonettszéken egy egészen négeresen göndörített hajú lány, keze ügyében falnak támasztott gitártokkal. Az egykori Krompor & Talp cég kapuján most egy pianínót toltak kifelé, golyóscsapágyakon gördülő kicsi szekéren taszította két tányérsapkás munkás, s miután elhaladtak mellette, a göndörített hajú lány is felállt, és a gitártokot átkarolva utánuk indult. Petke jól látta, amikor leugrott a székről, alacsonyabb maradt, mint a szék támlája, alig nagyobb a lány, mint a gitártok, amelyiket két kézzel átkarolva cipelt.
A hajót nemsokára eloldották a parttól, Petke tudta, a lány a fedélzeten maradt. Először látott hozzá hasonló termetű embert, először látott ekkora lányt. A kabinablakból még rálátott az elmozduló homlokzatra: Krompor & Talp. Ez hát a Krompor & Talp-féle lány, itt a hajón. Aztán rokonát kereste a parancsnoki hídon, a gépházban és a konyhán. A rokon kapitány már az étkezőben ült, a szokottnál díszesebben terített asztal mellett, jobbján a göndörített hajú lánnyal. Már csak Petkére vártak. [...]