[...] Figyelünk. Künn hófelhők járnak. A kertben kedvetlenül ácsorognak a gyümölcsfák. Hónaljuk moháin cinkék legelnek. A tiszteletes a kurátorral az utcán megy, és zsoltárt énekel. Temetnek. Sokan haltak meg az utolsó napokban. Valami ijesztően gyors, lázas betegségben. Eta is elkínzottnak látszik. Napok óta nem alszik. Csodálkozom rajta, hogy kibírja. Azt beszéli, hogy ajtaját és az ablakokat minden éjjel el kell torlaszolja. Mert a falu ifjúsága, ha másért nem, legalább heccből kajtárkodna. Nem állíthatom, hogy Etára ez különösképpen megtisztelő vagy hízelgő volna. Teljes mértékben tisztában van a helyzettel, ami nyilván megtölti dühvel, elkeseredéssel és félelemmel. Tüstént itt hagyná a falut, ha nem fenyegetné árva kis kenyerének az elvesztése. Pedig nincs értelme a maradásnak, ha már a bérlő, a postamester, a jegyző, a tanító és a csendőrök mind elmenekültek. Ettől eltekintve a gyerekek gázháborút játszanak iskola helyett. Támadás után egy kétéves gyereket gatyamadzaggal fojtottak meg, mert nem tudta, vagy nem akarta szimulálni az aléltat elég hűséggel. Mit lehet itt tenni? A négy évig dühöngő pestis oly gyökeresen mérgezte meg a szíveket, hogy a gyerekek sem maradtak tőle mentesek. Aki menekülni akart, annak sem lehetett. [...]
