Aki igazán a jót akarja, az már akkor is biztos benne, amikor még a rossz van. Ezért remélni a jóban nem ködevést jelent, nem narkózist a realitások közt, hanem látást: a látót annak biztos eljövetele élteti, ami képszerűen megjelenik benne. Erről – a jóról – csak élete árán mondhat le. Akit a remény éltet, az nem reménykedik, hanem a reménye által él. Tehát bizonyos értelemben mindig az éppen létező világ ellen, vagy legalábbis rajta túl él, minthogy az éppen létező világok a teljes valósággal szokták magukat azonosítani, tényeik a valóságot kívánják kimenteni. Aki remél, az nemcsak a jót reméli a rossz helyett, hanem a jobbat a jó helyett. Legvégül pedig a lehető legjobbat a jobb, a lehető legszebbet a szebb, a lehető legigazabbat az igaz helyett (ha ez egyáltalán lehetséges).
Aki az ilyen reményt táplálja az emberben, a Szentlélek. Színe a tűzpiros. A lángoló, a tűzszerűen elharapózó életé. A mindent megelevenítő, átjáró, újra és újra megihlető, a kibogozhatatlan helyzetekben fölmerülő, az egyszerűsítő, a pillanatokra összefoglaló, az egységesítő isteni életé. Ezért nincs reménytelen állapot, csak olyan, amely még nem tisztázta magát bennünk végérvényesen. Csak még teljes valójukban át nem látott állapotok vannak. Olyanok, amelyeknek mélységével és jelentőségével nem számoltunk kellőképpen. Amelyeket az élő bír ugyan, de nem ural. Nem is uralhat, mert csak akkor uralhatna, ha ezeket átadná magában a Léleknek. Ha egész önmagát a Lélek rendelkezésére bocsátaná, azaz, ha folyamatosan pünkösdölne önmagában. „Aki elveszíti (bennem, miattam) életét, megnyeri azt.” Jézus szavai szerint. [...]