[...] Batár Jánosban még kavarogtak az iménti képek, amikor a falu szélén megtalálta az üzemanyagtöltő állomást.
– Menj le a kertbe, találsz egy kis tavalyi almát – mondta neki az az idősebb katona, aki éppen az üres benzines hordókat rakta egymásra, s mind a két kezét ronggyal burkolta be.
A benzintöltő állomáson rajtuk kívül nem volt senki. Batár János azon gondolkodott, hogy menjen-e a gyümölcsért, amikor a katona ismét megszólalt.
– Nem olyan édes, mint mifelénk az a korai, apró nyári alma, de azért ehető.
Batár János elindult. Látta, hogy a hosszú kert végében több gyümölcsfa áll. Ilyen messziről persze nemigen állapíthatta meg, hogy azok valóban almafák-e, vagy csak ugratta az idős katona. „Mert lehet az vadalma is, ami ehetetlen.”
Odaért a kert alá, három almafát látott egymás mellett. Nem messze tőlük, egy félig kibontott veremben ott piroslottak az almák. Telerakta a zsebeit almával, közben meg is kóstolta, és elindult visszafelé. Pár lépésre az almafáktól megállt, tekintete végigpásztázta koronájukat, és arra gondolt, szól majd a többieknek is, hogy jöjjenek el.
Az almafák mögött végeláthatatlanul ringott a nád. A látvány ismerős volt számára. Olyan volt, mint valami sima, szürkéskék tenger. Ezt nézte egy pillanatig, a némaság és a végtelenség elmerevítette a tekintetét. Aztán már indult volna vissza, amikor nem messze, mozgó fekete pontokat pillantott meg a nádtenger közepén. Nem feküdt le a földre, és nem indult vissza a kocsijához. Állt, és a fekete pontokat figyelte. Az idő mintha megállt volna. A nád felett végigfutó szellő megremegtette a gyümölcsfák ágait, aztán újra megült a levegő, a nap egyenletesen és kitartóan sütött, a fekete pontok pedig egyre kivehetőbbek lettek.
Batár János most döbbent rá: a három ember hason csúszva jöhetett addig, aztán felegyenesedtek a nádban, és mindinkább közelednek. „Vagy az is lehet, hogy azóta jönnek, amióta az almát szedem, csak én nem vettem észre őket, és ők sem engem.”
Közelebb húzódott az almafa törzséhez, úgy figyelte a három férfit. [...]