[...] – Már mondtam, Ditta, én csak egy vidéki körorvos vagyok, tulajdonképpen: üzemorvos. Recepteket írok fel, és azt mondom: „Tessék sóhajtani… tessék visszatartani a levegőt… tessék előrehajolni… tessék hanyatt feküdni… tessék hasra feküdni… tessék felülni…” és így tovább, körülbelül ennyi az én tudományom. Üzemorvos, világos? A te férjed viszont nem martinász, nem hideghengerműben dolgozik, nem hajókovács, nem magasépítő, nem mélyépítő, nem útépítő, nem szénbányász, nem berepülőpilóta, hanem egy neves, sőt híres szobrász, egy művész, ő éppen az az ember, aki csakis egyedül segíthet magán… de minthogy az éntudat, a tudat vigilitása egyre szűkül, torzul, egyre inkább olyan irányokba fordul, amelyek a képzeletének és nem az élete valóságának irányai és lehetőségei, éppen ezért: kiüresedik, kiürül, üres lesz, és mivel erőtlen ahhoz, hogy az ürességgel, ami ő maga, valamit szembehelyezzen, vagy legalábbis szembenézzen a helyzetével, és eközben felfogja, felfedezze, hogy a maga „módján” még ez is, ez az állapot is élet, s el kell fogadni úgy, ahogy van, ahogy jön, ahogy esik, tetszik vagy nem tetszik, ezért lassan, de biztosan: egyszerre rabja is, szabadítója is lesz új életének, de csak ő, csakis és kizárólag ő lesz „rabja” és „szabadítója” az egész betegségkibontakozásnak, s az egészben mindössze az a kellemetlen, hogy akarva-akaratlan, mind a rabságban, mind a megszabadulásban részelteti, belevonja egész környezetét is,, barátait, barátnőit, téged, a rólad készített szobrait is… mindent és mindenkit. Persze ez csak elméleti közelítés, én őt alig ismerem. [...]
