[...]– És éppen nálunk, a PANYOVA-ban akarja kezdeni?
– Igen.
– Hát akkor talán újpesti gyárunkat, a Magyar Pamutot ajánlanám, bizonyára hallott róla, hogy ott nagy tűz pusztított, most már az újjáépítés vége felé közelednek, lendületes munka folyik náluk. Az ország egyik legmodernebb fonodája épül fel ott.
– Én nem ott szeretnék kezdeni.
– Hanem hol?
Kimutatok az ablakon:
– Itt a Goldbergerben.
– Miért?
– Több okom is van rá. A Goldberger valaha Európa legjobb és leghíresebb gyárai közé tartozott, ha jól tudom, huszonhét országba exportált, termékeit: a Parisette-et, a Goldsolt, a Goldanit és a többit még az én nagyanyám is jól ismerte. Az utca embere, ha azt a szót hallja, hogy textilipar, elsőnek ma is a Goldberger gyárra gondol. Ezenkívül személyes érdeklődés is vezet, sokáig laktunk itt a környéken…
Tatár közbevág:
– Én tisztelem a maga írói koncepcióját, de ne haragudjon, több szempontból is helytelen volna, ha a Goldberger gyárban kezdené. Először is módszertanilag: a Goldberger kikészítő üzem, tehát egy folyamat végén áll, ésszerűbb volna először a fonást és a szövést megismerni. Másodszor: a Goldberger ma már sajnos nem tartozik az európai élvonalba, sőt a vállalat összes gyára közül talán a legelavultabb, kétszáz éves falak között dolgoznak az emberek, a háromszintes épületben egyszerűen megoldhatatlan a szállítás, a telephely beépítettsége 90 százalék fölött jár, a hivatalos szabvány most, ha jól tudom, 60 százalékot engedélyez, terjeszkedni nem tud, mert az új lakótelepek teljesen körbefogták.
Most, az év negyedik negyedében, a nagy kiszállítások idején a vállalat minden baja náluk csapódik le. Leállítottam a vezetők minden külföldi utazását, hetven-nyolcvan órákat dolgoznak egy héten, a munkásoknak egy pihenőnapot sem tudtunk kiadni. Aránytalanul súlyos létszámproblémákkal küzdenek – a PANYOVA két év alatt munkáslétszámának tizenkét százalékát veszítette el, ez rengeteg, de a Goldberger még ennél is többet, tizenhét százalékot. Megmondom őszintén: ha most menne a Goldbergerbe, csak terhükre volna az embereknek, jövő tavasszal sokkal nyugodtabb körülmények között ismerkedhet meg az életükkel. Szóval, akkor a Magyar Pamut?
– Nem, a Goldberger.
Tatár válaszolni akar, de Szántóné felemeli a kezét:
– Kár őt kapacitálni, mennél inkább lebeszéli, annál inkább oda fog menni.
– Kérem, ott van a miniszter elvtársnő levele, én természetesen nem akadályozhatom meg semmiben.
Tatárra nézek:
– Lehet, hogy csak az írók túlzott érzékenysége beszél belőlem, de határozottan úgy tűnik, mintha egy anyagmozgató brigád jelentkezésének jobban örült volna, mint nekem.
– Nézze, ne haragudjon meg érte, miért örüljek én magának?! Mennyit adott el a vasutaskönyvéből?
– Százezret.
– Nahát a textiles könyvből el fog adni kétszázezret. Ez a téma bombaüzlet lesz magának, mi pedig el fogjuk veszíteni azt a kevés embert is, aki esetleg jelentkezne hozzánk.
– Miért veszítenék el?
– Mert olyanokat fog írni rólunk, ismerem a könyveit. Tudom, hogy mi vonzotta ide magát: hogy a három műszak tönkreteszi a munkásnők emésztési rendszerét, megzavarja a havi ciklusát, hogy a fonodákban a zajszint meghaladja a megengedett értéket, és három év alatt halláskárosodás következik be…
Elhűlve hallgatom:
– Elnézést kérek, de ezekről én soha nem hallottam. Én a textiliparról pontosan annyit tudok, mint az átlagos újságolvasó: hogy egy nagyarányú rekonstrukció ment végbe, és az egész iparág korszerűbbé vált… [...]