Vár, esküvő, fekete bársony Megtanultam gyerekkoromban báró Jósika Miklós Összes Műveiből, hogy a tájleírások unalmasak. Volt ugyanis valahol egy padlás. A padláson por, meleg, összegyűjtött vacakok labirintusa, továbbá Jósika Miklós művei, sötétzöld (vagy sötétbarna?) keménykötésben, szép magas toronyban felpolcolva. Innen emeltem le elsőnek a Sziklarózsa című regényt. Olvasták a Sziklarózsát? Nem? Kár. Mert azért a rettenetesen hosszú, kimondhatatlan unalmas tájleírások – egyáltalán: leírások – mellett volt abban minden. Volt lovag, hölgy, csata, életveszély, rablóvár – milyen szomorú, hogy egyetlen szóra sem emlékszem a történetből. Viszont… viszont, ha jobban meggondolom, elég világosan emlékszem egy-egy aranyozott kantárra, egy-egy villogó, kismirglizett sisakra, a sínylődő hölgyre, amint az ablakban mereng, és a sziklákra, főképp a sziklákra, mert rengeteg szikla, hegy, szirt, rémületes görgeteg volt abban a könyvben. Vagyis mégis a leírásokra emlékszem. Ezért merem megkockáztatni, hogy Erdődre invitáljam az olvasót. Méghozzá egy erdődi esküvőre, ahová engem is elvittek gyerekkoromban, ahol nem történt semmi különös, esküvő volt, annak rendje és módja szerint. De azért mégis sok minden történt, kár, hogy nem emlékszem rá, csak úgy, csak annyira, mint a Jósika-regényre (hiszen az én gyerekkori időszámításom szerint nagyjából egybeestek), és ha össze akarnám foglalni az izgalmas eseményeket, akkor ugyanúgy címszavakat kellene egymás mellé sorakoztatnom, mint a lovagi regény esetében. Milyen címszavakat válasszak? Talán ezeket: vár, esküvő, fekete bársony. Geológus, hó. Cipőkanál, petróleum.
És most induljunk el Erdődre.
