[...] Talán egy nájlonbőröndnyi fénykép, talán egy akvárium. Semmi sincs a végleges helyén, csak a borúraderűs lemondás, hogy igen, hogy hát akkor a dolgoknak ez a helyük. Ez a helyzavar. A kortársnak, ki érintett még és elfogult, neki életünk vasédes káosza, a kései érdeklődőnek pedig, ki rálát majd és kiteríti majd, idő-tapéta csak, legjobb esetben bogárgyűjtemény.
Ha még kíváncsi lesz rá.
Nincs egy nézet, mondja az utazó, bizonyos Barthos, tiéd se egy. Csak a nézegetés van, s hogy te magad vagy valamilyen. Pontosan, a sétáló szem van, s persze a szem füle, hangok, járdák, beállítások, arcok. Szagok, fények, karéj kenyér, főtt kukorica kék fazékban, egy üres kabát, bűnbak saláták, keramit, tűzoltószertár, otthonka, gyógyfürdő. Egy széles, földszintes, akácfákkal szegett utca kocsmával alumíniumból és műanyagból, egy fagylaltozó BISTRO-felirattal. Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd. Adélka tisztára ínhüvelygyulladást kapott a fagylaltoskanáltól, egyedül van a pultnál február elejétől, s nem álmodik mást hetek óta, mint hogy vanília-puncs, vanília-puncs, és hogy nyakig visszeres.
Bizony, Vandár Ernő, aranyom. [...]