[...] A folyosót egyetlen, sápadt-rezes fényű villanykörte világította meg, úgy látszik, harapós körte, mert drótszájkosár volt rajta; az ifjúság a századeleji körte fénykörén túl gyülekezett, a szó legkonkrétabb értelmében, vagy húsz gyerek ordított, harapott, káromkodott, hurrázott és hajrázott egy rakáson: rongyok és dantei hörgések elkárhozott masszája, a rőtes WC-lámpa ványadt igyekezetétől alig érintve. Ugyanakkor a labda, amely inkább hasonlított szemétdombra hányt bakancshoz, mint futballhoz: szűzi érintetlenségben tárulkozott Balfáy lába előtt.
Mikor az ördögi gomoly egyik tagja észrevette, hogy Balduin lépett be a pincefolyosó végén, a halálordítás és családias kedvesség sajátos keverékével üvöltötte:
– Tanár úr! Tanár úr! Tessék belerúgni!
Erre a már-már végső összeolvadásban levő halálgomolyag – értsd II. c. – több tagja is felfigyelt – mi az? itt van Balfáy Balduin? – úgyhogy delíriumukban nem tanár urazták tovább Balduint, hanem a „Balfácán”-ból rövidített „Fácán” üdvköpéssel ugatták: „Fácán! Rúgj bele! Fejest! Ne kanalazz!”
Lehet, hogy jámborabb oskolákhoz szokott olvasók ezt a minősíthetetlen elvetemedettséget meseszerűnek és valószerűtlen túlzásnak fogják tartani, pedig vannak a légópincei focizásnak olyan lélektani mozzanatai, melyek nem mondanak ellent krónikánk hitelességének.
Balduin, mint ez a mafláknál általános, semmi esetre sem akart mafla lenni, és úgy érezte, hogy most azonnal, férfiasan, vagányosan, haverkodó könnyedséggel, „nix vaskalap!” csatakiáltással – tenni kell valamit.
A hadihelyzet, ugyebár, ez: „Fácán” a folyosó végén áll, előtte meztelen teljességében a foltozott foci, valamivel távolabbra a vöröses villanykörte, Ferenc József örökmécsese is lehetett volna az ilyen császárfélék mélyhűtő pincéjében – és ezen a fényen túl az egymás húsát, hózentrágerját rágó-ragadozó ifjúság.
Balduin úgy vélte, hogy a fociba okvetlenül bele kell rúgnia, de a tett hevületében se mondott le a gondolkodásról: azaz eszébe jutott, hogy ha a labdát a fiúk felé rúgja, akkor a sportnak ezek a fékezhetetlen kamasz bachánsai esetleg az iskola keretein túlcsapó izgalomba kerülnek – ennélfogva megkerülte a labdát, és franciás, nőies cipője orrával – micsoda leleményesség! – nem a fiúk, hanem ellenkező irányba rúgta. Ha a fiúk, tegyük fel, északra voltak, Balduin a labdát a Dél Csillaga felé célozta.
Eddig, de sajnos épp csak eddig, rendben is lett volna a dolog.
Az Arany János-féle tétellel, hogy „ki tudja hol áll meg? kit hogyan talál meg?” – nagyjában mindenki tisztában van. Ennélfogva törvényszerű és természetes, hogy a Balduin pisze cipőjével illetett labda: a direktort találta.
A már sokszor emlegetett viktoriánus villanykörte fényén túl rajzó ifjúság most falrengető uniszónóval ordította: „Góóóól!!!”
A direktor szemüvege falnak repült. Az üvegszilánkok villogtak, mint a csillagszóró a karácsonyfán – szerencse, hogy az igazgató épp a portással tárgyalt, mert annak ölelő karjaiba omolhatott.
Balduinnak ilyen nevelői sikere még nem volt. Az ifjúság egyrészt gladiátori égzengéssel ünnepelte Balduin olimpiai színvonalú rúgását, másrészt: azonnal a sérült igazgató istápolásához fogott, a légoltalmi gyakorlatok minden gyümölcsét szeretett direktorukra pazarolva, ami annál könnyebben sikerülhetett, hogy az épülő légópincében ott volt az elsősegély-láda, melyet azonnal a szent cél érdekében kifosztottak.
Persze kezdetben előfordultak műkedvelő tévedések: Virnánc Totyi például gázmaszkkal óhajtotta kezelni a céklapiros tiplit az igazgató homlokán, Ösztörös Csefe a frissen érkezett plakátot göngyölte ki: „Előbb gondolkozz, aztán intézkedj!” – és ezt próbálta szemfedőként a pihegő dirire borítani, a gól és telitalálat fájdalmainak enyhítésére. De ezek a jóakaratú dilettancia múló pillanatai voltak.
Utána már előkerült hat zsák vatta, a világ összesített filmtermelését több kilométerrel felülmúló gézszalag, a vazelin és Alsol-krém úgy ömlött a tubusokból, hogy perceken belül mindenki kitörhette a nyakát, olyan csuszamlós lett a légópince betonpadlója. Foszlár Feri mesterséges légzés kísérleteit a direktor egy bágyadozó, de mégis határozott kézlegyintéssel visszautasította. Imádkozó és szerelmes nyári pillangók nem rajongják körül ilyen lírai szárnycsapásokkal a mezők liliomait, mint a II. c. a gól illette direktort.
Balduin, érthető módon, igen ellentétes érzelmek egymásra csapó hullámai között vergődött. Egyrészt még a harisnyakötője is rügyekre fakadt az örömtől, hogy ilyen „sportsman” lett egyik pillanatról a másikra – másrészt nem tudta, hogy semmisüljön meg az alázattól és bűnbánattól a direktor előtt, mivelhogy meggondolatlan gesztusával – lila zacskókat varázsolt vezetője rövidlátó és következetesen semmitmondó bal szeme alá. [...]