Ha vihar sejlik, nehéz csend árad,
komor felhőt emel az ég,
már fölszisszennek lent a nádak,
tekingelődnek szerte-szét.
Salangos fejük kapkodva rázzák,
fülelnek: honnét jön veszély?
Sírnak didergő üvegfuvolákként…
De nincs mentség, fölzúg a szél.
Támad a tóról, átseper felettük,
előrebuknak félszegen,
ropogva hajlik ideges testük
a meztelen, a védtelen;
előrebuknak, rémült menekültek,
egymást fázón ölelve át,
megdőlnek, mint a rohanásba görbedt,
elűzött katonák;
görnyednek, ívbe zsugorítva hátuk,
mint aszott csontu öregek,
kik tört derékkal rogyadozva hordják
halálba lódult terhüket.
Némelyik próbál kiegyenesedni.
Titkon. Vigyázva. Óvatos.
Még föl sem állt, már visszahanyatlik,
az orkán mindent eltapos.
Elnyomja őket, lenyomja mélyre,
a nádas csapkodva liheg,
háborog, mint a tó dühödt sörénye,
őrjöng akár a tengerek.
Csövek nyikorgó üveghegedűin
vinnyog, sikít a fájdalom,
s zuhog a hullám ostoros ütése:
nincs irgalom! nincs irgalom…
Vihar elaludt, felhő elment,
a szél elállt, megnőtt az ég,
mezőre, vízre kitüzi az új nap
öröme zöld szinét.
Micsoda ádáz csata pusztitott itt!
Tőből csavarta ki a fákat.
De áll a győztes hadirend,
feszesen állnak a nádak.