[...] Szeretek ebben a vén pincében tartózkodni. Az elején némi félelemmel cselekedtem ezt, mert a boltját annak idején átabota kövekből rakták, főképp bazalttufából, amit hupogakőnek, kenyérkőnek neveznek a lukacsossága miatt. A lávának ez a megkövesedett habja kitűnő hőszigetelő. Nagyon jó kemence is készíthető belőle. Elég könnyen faragható. Azt hinné az ember, az idők folyamán mállik. Egy helyen meg is ereszkedett a bolt. Mikor megvettem a szőlőt, azon a ponton alá is támasztottam egy erős gerendával, de mivel egy évtizeden át millimétert sem mozdult, kidobtam a gerendát. Ugyanúgy lóg negyven esztendeje. Most már hiszek benne, hogy nem szakad rám. Nem omlik össze, míg élek. Az első pincerész, az már leszakadt egyszer. Vagyis csak az eleje, mert vigyázatlan egy nagy homokkövet építettek ott a vesefalba. A homokkő meg elrothadt nyolcvan év alatt. Beljebb helyeztük az oromfalat, most annyival kisebb. A régi gazdának nagyobb szőlője volt. Már nem félek ebben a kétszáz éves belső pincében sem. Nagyon jó itt lenni. Sosem volt bevakolva a boltozata. Nem is mésszel rakták, csak sárral. Az ilyen pincéket szereti a nemes penész. A kövek már sehol sem látszanak, háromujjnyi vastag, gyönyörű sötétzöld bársony vonja be. Finom, puha takaró, temperálja a hőmérsékletet, a levegő nedvességtartalmát is. Ha karácsony felé Pestről érkezem, a ház hideg, mint a farkasordító. Reggeltől estélig fűthetem, míg valamennyire elviselhető. De ez őrzi a borok forrásának melegét: nagy, meleg bunda, illatos prémsátor. Ebben a pincében a borok forrása idején sem kell mérgezéstől félni, mert nem a mélybe ásták, inkább kicsikét magasabban van az előtér szintjénél, a gyilkos gáz pedig súlyos, kigördül a kapuk alatt, kúszik lefelé a hegyoldalon, hordozza, viszi messze csábos illatát.
Az a baj csak, hogy az ajtó nagyon alacsony, a szemöldökfába számtalanszor bevertem már a fejemet, még többször a vendégeim. De ezáltal senki más, csak egy kölni német asszony alélt el. Éppen bort szívtam egy seggre ültetett kis hordón állva. Hordóstul borultam, hogy elkapjam, mielőtt arccal a földre bukna. Ez sikerült is, de úgy, hogy melle a két tenyerembe esett. Sosem hittem volna, hogy egy szalmaszőke német nőnek ilyen szép kerek, kemény melle legyen. Borral mostuk az arcát, úgy élesztettük. Szédülete nem tartott sokáig. Kint a fűben borogatást tettünk a fejére, a férje fehér zsebkendőjével. Az ajtó fölé odaírtam régen, hogy: hajolj le! Le is fordítottam nékik a szöveget, de, mint később állította, megakadt a szeme azon a nagy, régi kovácsolt kulcson, amely éppen ott függött a betűk fölött. Merthogy olyan szép kulcsot ő még sosem látott, és imádja és gyűjti a kulcsokat. Ez még abban az időben történt, amikor, ha nem volt elég készpénzem, eladtam egy-egy üveg bort a turistáknak. Régen, amikor a németeket közös bűntudat gyötörte, ha ittak. Én igyekeztem vigasztalni őket, amiképp az jó házigazdához illik, mondván: egy rémuralomért nem felelős az ország egész népe, de ők azt állították, hogy igenis felelős, még az elnyomottak is az elnyomóikért, sőt egy filozófust is említett a férj, akitől ez a bölcs mondás származik. Tovább érveltem vigasztalásukra: lám, a győztes amerikaiak sem ontanák a pénzt országuk újjáépítésére, ha az egész népet bűnösnek tekintenék. Nagy meglepetésemre ők csak legyintettek. – Ugyan már! Az amerikaiaknak van magukhoz való eszük. Nagyon jól tudják, hogy biztosabb helyre nem fektethetik be a pénzüket, mint ha azt a németek eszére és szorgalmára bízzák. Sőt a hűségére is sokkal inkább számíthatnak, mint az ellentmondásos japánokéra, ha már a legyőzöttekről esik szó. Megajándékoztam a fiatalasszonyt a nagy rozsdás kulccsal. Ki tudja, hol van már a zár, amelybe illett. Akkor találtam, amikor a pince eleje leomlott és megástuk az új fundamentumot. [...]
