[...] Hazaérkezem, fekszik az ágyon ((536)), nem néz rám, látom, mi a helyzet. Baj.
Baj van, tud mindent. Miért fekszik ilyenkor. Keljen föl. Köszönök, visszaköszön, nem néz rám, rájött, nem olyan bonyolult, bekapcsolta a komputerem, beleolvasott a naplómba, bravó, ügyes vagy, valaki érti, miért csinálja? Lehet ebből bármit érteni?
Ő érti a legkevésbé. Azonnal megtalálja, amit keres, de mit keresgél. ’Mit olvasgatsz, kinek jó ez, neked, szerinted, jó?’, ez nem kérdés. Nem kérdezem. Van, amit a legdurvábban értenek félre a nők. Nekem rossz, neki is, mutass bárkit, akinek jó. A legkellemetlenebb az első perc volt.
Utána sokkal jobb, aztán megint rossz, elviselhetetlen, alig javuló. Elmúlik, majd, a dolgok legvégén. Ég az arcom, bőrvastagság kérdése, belázasodtam, könnyen belázasodom. Könnyen elpirulok. Vastagság és erezet, elpirulsz egy nő előtt, ő nyomban megjegyzéseket tesz a pirulásodra, a kelleténél hangosabban, hogy mások is hallják, ez milyen érzés? Enyhén elvörösödni.
Enyhén, de mélyen. Lelkiismeret kérdése is, bár ez nem biztos. Mozdulatlanul ült a ((536)), támasztotta a falat, mintha nem tudna megmozdulni, én mozgok helyette, tényleg, kinek jó így?
Kinek. [...]