[...] A szimbólumok nappali rendszerében külön csoportot alkotnak az úgynevezett diairétikus jelképek (gr. diairészisz ,szétválasztás’), az éjszaka, a zuhanás elleni küzdelem, „fegyverei”: a villám → nyílvessző → lándzsa → szablya és mindazok az eszközök, amelyek a sötétséget, a mélységet leküzdve a magasságot célozzák, az erőt képviselik, mégpedig gyakran szellemi, intellektuális értelemben („az igazság kardja”); vagy a megtisztulás egyszeri műveleteit jelző szimbólumok: például a vágás révén a bizonyos népeknél szokásos circumcízióban, vagy a vízzel behintés révén a kereszténységben (ez a víz „nappali” arca: tiszta, áttetsző változata), vagy a (csiholással keletkezett) tűz révén (purgatórium, purifikáció). Bizonyos népeknél a tűzzel izomorf madárképzetek is a megtisztulást szimbolizálják: elegendő különben a keresztény galamb – szentlélek megfelelést említeni, de másutt ugyanilyen jelentősége van a holló-, kakas-, sólyomjelképeknek. A megtisztulás természetes szimbóluma a levegő is: a Hatha-Yogában például a levegő visszatartása a lelki megtisztulás egyik formája. És amint azt Barthes (1957) kimutatja, a purifikáció modern mitológiája, a szappanok és tisztítószerek reklámozása is az előbbiekkel izomorf jelenség.
Másfelől Durand meggyőzően szemlélteti, hogy az éjszaka félelmetes erői elleni védekezés sajátos formája a sötétség, a halál körébe tartozó képzetek szimbolikus megszelídítése, megszépítése: az eufemizálás. Ez a tendencia bizonyos jelképek értékváltását eredményezi: a zuhanás így csendes alászállássá alakul (mint amilyen Dante alvilági sétája), vagy erotikus képzetek – a női test, az anyaméh, az intimitás és melegség – révén élvezetté szelídül. A halál sem lesz más, mint az anyaföld elemi vonzerejének beteljesülése: így változik a sír is anyaméhvé vagy bölcsővé, azaz egyfajta biztonság – pihentető intimitás – lakhelyévé. Ebben a rendszerben a halál olykor szerelmi beteljesüléssé eufemizálódik, hiszen a női test az, amelyben Thanatosz (a vér, hold, halál, bűnbeesés képzetköre révén) Érosszal találkozik. Az Éroszban ugyanakkor egyszerre van jelen az örökkévalóság vágya és a feltartóztathatatlan – ám ritmikusan tagolt – időfolyamat.
E feltartóztathatatlan időfolyamat legyőzésének óhaja fejeződik ki az úgynevezett ciklikus szimbólumokban, amelyek a folytonos megújulás, az örökös visszatérés archetípusa köré rendeződnek. Ezek a szimbólumok a természetben tapasztalt periodicitás (évszakok, napszakok, holdszakok) elvének megfelelően alkotnak – történetszerű – sorozatokat, s mivel a meg-megújulás törvényszerűsége a körkörösség képzetét kelti, közös fókuszuk a kerék archetípusa. A kerékben válik térszerűvé az idő, nem véletlen, hogy az emberiség első naptárai kör alakúak voltak. A folytonos ismétlődés teszi kétarcúvá, kettős előjelűvé a szimbólumok nappali rendszerében egyértelműen negatív jelképeket is: a hold például egyszerre lesz a halál és a feltámadás szimbóluma, s ezért hozzá kapcsolódik az emberiségnek minden olyan mítosza, amelyben a hős – a Fiú – megöletése után mindig feltámad; a sír így lesz a termékenység jelképévé (lásd a síron sarjadó virág szimbolikus értelmét). Ez a szinkretizmus figyelhető meg a sátáni elem rehabilitálásában, amely például Lucifer (Mefisztó) kétarcúságát, a bűnbeesés pozitív – szerelmi boldogsággá eufemizált – minősítését eredményezi. [...]