[...] Úgy kezdődött, ahogy itt Moszkvában még mindig megesnek újabb és újabb találkozások különböző, szinte már elfeledt más magyar elvtársakkal is. Befordultam a Puskin kávéházba, hogy hátha szerencsém van, ott találom Krejcsit, s hallok tőle valamit arról, hogy mint alakul a filmszcenárióm ügye a Mezsrabpomban. Ő ugyan nem volt ott, de ott volt, rám ismert és nyomban maga mellé ültetett Iksz elvtárs.
Tizenhat éve múlt annak, hogy utoljára ültünk egymás mellett – Budapesten, a fehérterror idején. Ferenczy Béni és Noémi pincelakásában, ahol akkor rejtőzködtem, egy esős őszi délután, kint már az ablak előtt égett az utcai lámpa, megjelent egy ember, aki külsejében nagyon elütött mindazoktól, akik ott hírvivőként szoktak megfordulni. Nagy, vörös szakállával, mely különösen formált széles száját alig takarta el, egészen úgy festett, mint azok a galíciai zsidó menekültek, akik 1914 és 1918 között özönlötték el Budapestet. Nem a keskeny mellű, finom és hosszúkás arcú, hanem a zord és öntelt rabbik fajtájából valónak hatott. A vörös szakáll felismerhetetlenné tette. Csak akkor jöttem rá, hogy kicsoda, mikor megszólalt. Ezekben az időkben ezzel a szakállal, ilyen élesen kirajzolódó zsidó profillal életveszélyes volt megjelenni Budapest utcáin. Iksz elvtárs számára azonban még ez a kockázat is kisebb veszedelmet jelentett, mint ha borotvált régi arcával jelent volna meg, melyet különösen jól ismertek az egyetemi hallgatók, akikből az Ébredő Magyarok és a tiszti különítmények haramiái regrutálódtak.
Iksz elvtárs azért jött, mert eddigi búvóhelye bizonyos jelek szerint már nem volt eléggé biztonságos, és mert azonkívül is meg kellett beszélnünk, hogy miként s mikor kerül őrá a sor, hogy a mi cseh barátunk, Kotidek átszöktesse Ausztriába.
Nem egy kitűnő elvtársat láttam az Ikszéhez hasonló helyzetben verejtékezni, sőt egész testében reszketni a szorongató félelemtől. Ez idegkérdés, legalább annyira fantázia, mint erkölcsi erő kérdése. Iksz elvtársra úgy emlékszem, hogy még csak idegesnek se mutatkozott, megfontoltan és hidegvérűen beszélte meg velem a helyzetet és a tennivalókat. Ennek megfelelően élt bennem a kép őróla. Iksz elvtárs meggyőződéseiben erős, szükség esetén áldozatra kész ember, aki szellemileg sose fog semmi egyénien jelentősei produkálni, de állhatatosan és szorgalmasan, főleg szorgalmával igyekszik majd pótolni a különleges tehetség hiányát. Ha egészen e pesti találkozásig kellemetlenül érintettek az ő erejét láthatóan felülmúló szellemi ambíciói, a pesti találkozás olyan kritikus körülmények között történt, hogy minden zavaró momentum teljesen háttérbe szorult, és csak pozitív tulajdonságai domborodtak ki. Iksz elvtárs, akiről addig azt hittem, hogy kizárólag a maga túlméretezett ambícióival veszkődik, meghatott és meglepett azzal, hogy milyen melegen és milyen megbecsüléssel beszélt M.-ről, aki abban az időben még börtönben volt, ahová mindjárt a fehérterror elején került.
– Sztoikus természet – mondta Iksz elvtárs M.-ről, s noha akkor is tudtam, hogy ez a megállapítása téves, megértettem, hogy nála ez egészen különleges elismerés kifejezését jelenti, minthogy soha semmi se volt számára idegenebb, mint például én az én szembeszökően kevéssé sztoikus lelki alkatommal.
Ha tehát Iksz elvtárs és én a kettőnk viszonyát sose is tekintettük barátságnak, már magában az is, hogy ennyi idő után és hogy Moszkvában botlunk egymásba, de főleg az ő meglepetése és öröme engem is megörvendeztetett. Bár a szó legkifejezettebben betű szerinti értelmében a kopejkáim meg vannak számolva, s az egyébként igen kellemes Puskin kávéházban minden méregdrága, első szavára asztalához ültem. És mindjárt megbántam, amit tettem. Első szava gratuláció volt ahhoz, hogy a Pravdán kívül a Lityeraturnaja Gazeta utolsó számában is ott díszeleg a képem egy Gorkijnál készült csoportképen. Gratulált, és nyomban közölte azt is, hogy „ő sem panaszkodhat”, aztán megnevezte az orosz pártnak azt a nagy tekintélyű intézetét, ahol ő professzorként működik.
Megint egyszer tapasztalnom kellett, hogy vannak emberek, akik mihelyt elvesztik helyzetük érdekességét, minden érdekességüket vele vesztik. Iksz elvtársból nem maradt más, mint csak egy csúnya, harapós, irigy törtető, aki mások kárán úgy örül, mint valami személyes elégtételnek. Különösen ha olyan emberekről van szó, akik intellektuálisan és emberileg fölötte állnak. Akármelyik közös ismerősünkről kérdezősködtem – s engem az érdekelt, miként alakult az életük, egyéniségük, emberi viszonyaik –, ő feleletképp kivétel nélkül csak az illető személyének a párt ranglétráján elfoglalt helyéről, illetve arról beszélt, hogy „lecsúsztak”. Iksz elvtárs éles eszű, és igyekszik leplezni, hogy mennyire nem szeret senkit se, s mennyire kedve telik benne, ha olyan emberek „lecsúszásáról” beszélhet, akik annak idején Budapesten neki is intellektuálisan és erkölcsileg tekintélyt jelentettek. Lukács Györgyről például azt mondja: – Neki már csak irodalomtörténeti kompilátorként szabad dolgoznia. Nagyon lecsúszott – és csámcsog hozzá, mint aki jóízű falatot érez az ínyén. Legjellemzőbb rá azonban az, ahogyan Kurelláról beszél, akiről tudja, hogy barátom.
– Igen képzett marxista, értékes ember. Míg Dimitrov titkára volt, sűrűn találkoztam vele, de az utóbbi időben sok szerencsétlenség érte.
Ez a „de” olyan, mint valami tökéletes illusztrációja annak, amit a napokban éjszakai elmélkedéseimben a sikernek, a szerencsének és balszerencsének itteni erkölcsi értékeléséről jegyeztem fel fiktív jövendőbeli fiatal barátomhoz intézett levelemben. Volt abban valami szinte naiv, pártfogói figyelmeztetés is, hogy hozzám beszélt így Kurelláról. Példaképül ajánlotta saját magatartását – ő, aki azelőtt „sűrűn találkozott vele, de az utóbbi időben sok szerencsétlenség érte”, tehát most már nem találkozik vele. Nem érdektelen a kifejezés sem: szerencsétlenség!
Hozzátartozik az Iksz elvtársszerű emberek jellemző tulajdonságaihoz, hogy nem látják az embert, akihez beszélnek. Ő oly nagyon élvezte, hogy magamfajta avatatlan alkalmat nyújtottam neki esetleges versenytársai esélyeinek, emelkedésének vagy bukásának a seregszemléjére, hogy meglepődött, mikor körülbelül másfél órai együttlét után, mikor már nem bírtam tovább még a kifejezéseit sem, mint amilyenek: „lecsúszott”, „hidegre tették”, „inog”, „zuhan”, „letűnt a csillaga”, „leáldozott a napja”, „nincs feltámadás az ő számára” – megembereltem magam, felálltam, és azt mondtam, hogy sürgős dolgom van, mennem kell.
Iksz elvtárs is az órájára nézett, s megállapította, hogy az idő valóban elröpült, pedig még alig beszélgettünk. Nem háríthattam el ajánlatát, hogy este kilenc után feljön hozzám a Trubnajára, mivelhogy kifejezte kívánságát: szeretne M.-vel is találkozni. [...]
