A tuja-sor, a nyárfa-sor, a hársak,
a jegenyék s távolabb az ártéri erdő,
a kerted, a régi, gyermekkori hintád,
a Tisza-gátig lejtő telek, s a töltésen túl
az alkonyi folyó s a révben a kikötött gőzös –
És a ház! Ahonnan ilyenkor alkonyatban kimenni
félős és fenyegető, amikor a szél mélyrepülésben
tépi szét az imént még nyugodt, nagy lombokat,
méltóságos levélzeteket és nem hallani, nem érteni
egymás szavát és megnyílik, mint egy belső, titkos
nyelv: a hallgatás, a bennünkvaló csend, keresve
csendje társát és rohan, riad a víz, mindenki otthon,
s mi kint, kint, odakint, életfogytiglan szótlan –
Emlékszik még a tested?
És beszél-e még a csended?
Magamat értem tetten tebenned:
azon, hogy az életem általad élet,
s holnap is csak azt gondolom,
amire már régóta csak emlékezek:
az első szerelmet! Néha szeretném,
hogy új véletlenek vigyék tovább a sorsomat,
fölhúzni a horgonyt, bevonni a köteleket
s a bevett-megélt-meghitt partoktól elszakadni,
de nem lehet: hozzád hasonlítanak s feléd s vissza,
rád mutatnak a merészelt véletlenek! A Tiszapartra
hívsz és ott száműzöl magadba!
