[...] Ebben a pillanatban ütötte meg a házmesterné fülét az a vérfagyasztó ordítás, amely azelőtt éjjelenként a padlásról hangzott. A rekedt hang egyszerre betöltötte az egész utcát, s mintha minden ház minden ablakából egyszerre zuhogna, mint a világ halálhörgése – nem lehetett megállapítani, hogy honnét ered. Ezúttal csak három-négy pillanatig tartott, s jóval gyengébb volt, mint az éjjeli kiáltás. A házmesterné hátratántorodott, megfogódzott a kapufélfában, majd halálsápadtra vált arccal rögtön Diróra nézett. De ez a kiáltás alatt mozdulatlanul állt a régi helyén. S csak néhány pillanat múlva rázkódott meg hirtelen, s mintha villamos ütés érte volna, égnek csapta a két karját. Így, égnek tárt karokkal állt mozdulatlanul, majd előreugrott, kalapját dühödten a földhöz vágta, s hangtalanul, mintha megnémult volna, rávetette magát a kocsisra. Az ostort kiszakította a kezéből, s magas ívben elröpítette. Aztán megfogta a mellénél, s egy irtózatosat lódított rajta, hogy az ember messzire elpördülve, kiabálva, háttal levágódott a sárba. Egy percig még mozdulatlanul állt, újra égnek emelt karokkal, azután megfordult, s a még mindig egy helyben álló házmesternét könyökével súrolva, némán berohant a kapuba. Forró lehelete belecsapott az asszony arcába, szeme zölden villogott, s hosszúkás, eltorzult arcából kivillogtak az éles csikorgással egymásnak feszülő, nagy fehér fogak. A házmesterné azt állította később, hogy ezt a csikorgást még akkor is hallotta, mikor a rohanó lépések zaja már elveszett a lépcsőházban.
Este tizenegy óráig semmi sem történt. Kuhár, aki mint rendesen, korán jött haza, ugyan azt állítja, hogy hét óra tájban valami dörömbölést hallott a padlás tájékáról, mintha valamilyen súlyos tárgyat, asztalt vagy szekrényt, nekivágtak volna a falnak vagy a padlónak, de ezt más nem hallotta.
Tizenegy órakor, amikor az ordítás ismét felhangzott, a ház valamennyi lakója már aludt, Kuhárék, a házmesterné s az első emeleten lakó asztalos kivételével. Ezek mind hihetetlen egyöntetűséggel beszélték el a történteket.
Az ordítás hirtelen hangzott fel, de mindegyiküknek közvetlen közelében. A földszinten lakó házmesterné, aki egyedül ült a szobában, s az urát várta, megesküdött rá, hogy az ordítás a mellette levő szekrényből szólt ki. Rögtön rá, hogy első ijedtsége elmúlt, a padlóra borította a szekrényt, s ráült, lázas remegésben egész éjszaka rajta ült, míg csak teljesen ki nem világosodott.
Az asztalos a már alvó felesége ágya mellett ült, s épp lefeküdni készült, mikor a kiáltás felharsant. Mintha villámcsapás érte volna, úgy fordult hátra, s felesége arcára meredt: a kiáltás az asszony szájából eredt. Minden ízében remegve, kirohant a szobából egyenesen Kuhárék lakásába.
Azok mozdulatlanul, halottsápadtan ültek egymással szemben az asztalnál. Kuhár egy könyvet ejtett le a földre, s épp lehajolt érte, mikor a kiáltás az asztal fölött, felesége szájából felharsant. Felpattant, s rámeredt. De Kuhárné némán, mozdulatlanul ült, ő tudta, a halál biztonságával tudta, hogy a rémes hang az asztal alatt, férje torkából szólt.
Mikor az asztalos berohant, s nem is figyelve a sápadt emberekre, elfúlva segítségül hívta őket, még mindig némán, mozdulatlanul ültek egymással szemben. Eleinte alig hallották az asztalos szavát. De aztán az asszony felugrott, s hangos zokogással térdre vetette magát.
– Jóságos isten – kiáltotta remegő hangon –, ez a világ vége… bocsásd meg bűneinket! [...]
