[...] „És közben csak a vízcsap” Már hajnali négy-húszkor fenn vagyok a madár miatt, írta a Füzetbe D’Array. Naptárán a mágneses karikát a kettes számjegyre tolta. Előző este, még a Nem Pénzdíjas Főtorna második mérkőzéspárosa előtt, egy Dürer-verssel zárta, most pedig az 1977. augusztusi keltezés beírásával kezdte a dolgokat. Nem akart még lapozgatni ebben a legújabb füzetben; ám ahhoz sem volt kedve, hogy újrafogalmazza, ami egyszer már úgy-ahogy megvolt. Felébredek reggel, írta pár napja, és a madár még alszik. Bennem van még az elalvása, az elaltatása, bár ezt inkább Madame D’Array mondhatta volna, továbbá a Madártaniban azt állítják – és igazuk lehet –, hogy Szpérónak úgy egyszerűen a rúdon is el kell aludnia, ha a nap leszáll. Melankólia, ez a Dürer-kép címe, erről szólt a vers. Bűvös négyszög számjegyei sugároztak a falról; D’Array azonban már az előző sorban elhasználta a „számok” szót, így a négyzetnek csak a „jegyei” tündökölhettek. A porosodó állónaptáron semmi se tündökölt. De ott volt Molly és Bill képe, D’Array műve, piros golyóstollbetét-rajz, és ott volt egy sárga bélyeg, melyen két madár, két vörös gém távolodott, és két lapnaptár emelkedett magasabbra, az egyiken medve tartott építőkockákat, és a két lapnaptáron egyszer már Szpéró is ült. Bennem még az elevensége, ahogy nem akar elaludni, bár egyebet sem akar, írta a könyvébe, és nem nézte meg, hogyan is van ez valójában, a Füzetben; és akkor már mégis reggel van, és mindjárt felébred. Ma éjszaka aludt először a kalitkájában. Tegnap este másodszor történt meg, hogy a kosárba helyezett fészekben még úgy fél tíz felé fölriadt, kiállt a gesztenyemasszás doboz peremére, mászott fel a műanyag kosárfonaton. D’Array és Madame D’Array a legutóbbi eseten egy kicsit összekülönbözött. Aztán D’Array maradt fenn a madárral, és elnyugtatta, így sikerült visszatennie a fogóronggyal – mosdókesztyűféleséggel – kibélelt dobozba, ám ezt már nem a papírkosárba tette, hanem a kalitka sarkába. Négy-húszkor ébredt, kiment megfőzni a szecskához a tojást, melyet Madame D’Array még tegnap odakészített; Dömi, aki este a Főtornán 10:1-re kikapott B. A. Yosh-tól, már kint volt; eltörölgettek. Még egy szót sem írtam szinte a Bajnokságokról, jegyezte meg D’Array, de csak úgy, mert nem volt kedve előszedni a Füzetet, és máris arról kellene írnom, hogy az ilyen Különtornák sosem meggyőzőek. A Sorozatokban vagy Tornákon a nyolcaddöntőben kiesettek is jó néhány rendszert gyarapítanak – és változtatják, persze, önmaguk helyzetét, a csapatukét is – a pontjukkal, de itt, egy ilyen Főtornán még az se különösebben izgalmas aztán, ha valaki a döntőbe jut. Majális-jellege volt az egésznek. D’Array visszaemlékezett – nem tudott különösebben visszaemlékezni – egy-egy régi Kék–Sárgáék meccsre; KS–Tituszék, mondjuk; vagy Dömi izgalmas perceire, amikor nagyon a sarkában voltak, holott mindnyájan érezték, hogy lila mellényes barátjuk a végső győzelmet „már rég kiérdemelte”. Az Old Trafford eseményeiről ne is beszéljünk, gondolta D’Array; megvolt ezeknek a dolgoknak is az a csalóka hatása, hogy ami épp zajlott, a legeslegérdekesebbnek tűnt fel, s ahogy jó másfél éve már-már elképzelhetetlennek látszott, hogyan lehet az NKB után bármi mást kezdeni, úgy ígérkezett volna – ésszel – örök érvényűen fenntartandónak az Old Trafford folyamata. Holott Dömiék csapatainak is vissza kell térniök a porondra, ezt tudta D’Array; csak nem így, efféle vegyesfelvágottak formájában, mint ez a – hiába, hogy az ő ünneplésükre rendezett – Főtorna. Ahogy a papírkosár is újra papírkosár lesz; és ahogy Flóri halála után nem lehetett volna kibírni, hogy újra az, de ha Szpéró él, a kosár lehet újra hulladékgyűjtő; és még olyan papírok is potyognak bele most pár hónapig, amíg a könyv készül, gondolta D’Array, amelyeken ez áll: hogy Szpéró kosara, a kosár visszatérése és így tovább. A kosárnak még egyszerűbb lesz a dolga, vagy ha úgy tetszik, bonyolultabb, mint Broomey-é volt, amikor az a kis medve kihajolt az emeletről, s lejjebb megpillantotta a nevét. Dömi komoly ambícióval ült le játszani tegnap este, hanem aztán ebből csakhamar az lett, hogy: „a tisztességes játék eredménye vesztés”, továbbá hogy: „nem két vesztesnek kellene lenni itt, Minyu? ilyen alapon”; mert a B. A. Yosh becsületes játékához, még ha a Minyu vezette is a lapjait, nem férhet kétség. „Inkább az lehet, hogy te, Minyu, egész egyszerűen beültél a B. A. helyébe, és így.”
A törölgetés valahogy aztán félbemaradt, Dömi újra az Oroszlánosban aludt, és D’Array kiment, hogy legalább ez legyen rendben. [...]
