[...] Így lett szegényebb Krisztián egy Annával, s gazdagabb egy Bazsával. Abból az éjszakából csak az elképedésére emlékszik. Ott állt egyedül az éjszakában, lábánál a baráti kutya, feje fölött a csillagtalan ég, benne a nemlét megfogalmazhatatlan, anyagtalan állapota. S mielőtt elkövette volna első öngyilkossági kísérletét, a rá jellemző alapossággal, lényeges és lényegtelen elemek gondos hierarchizálásával átismételte magában a nap eseményeit: odajött valaki hozzá összetörten, kétségmardosottan, szinte már úgy nézett ki, mint egy ember; de nem tanult a leckéből, melyet a körülmények mondattak föl vele, a szó neki annyi, mint az ürítés; mindenen átsegít a fanatizmus, mely adott esetben butaságban gyökerezett, de Krisztián akkor már tudta, hogy gyökerezhet másban is: hírvágyban, hatalomszomjban, abban, amiben azoknak a királyoknak a hite gyökerezett, akik természetszerűen Istentől származtatták magukat (sőt, Krisztiánnak eszébe jutottak azok az angol királyok is, akik nem Istentől származtatták magukat, nem Isten földi helytartójának nyilatkoztatták ki magukat, hanem ők maguk voltak Isten – jobb tanúság híján saját bevallásuk szerint, s nevezett bevallást, jobb híján, katonai erővel támasztották alá). Krisztián azt is tudomásul vette, hogy a szeme láttára elveszik tőle a kedvesét, igaz, az untat, a nagyon meguntat, viszont az egyetlent. Ebben végül meglelte eszmefuttatása végítéletszerű végeredményét: meg kell halni. Most egy olyan embertípus jön, amellyel nem lehet egy korban élni… De hát Krisztián akkor még olyan fiatal volt, aggastyános gondolataival egyetemben. [...]
