[...]A modor: a költői tartalmak versbe áradásának rendje mégis csak eszköz, fölötte lebeg a nagyság a priori feltétele, a lélek teljes önmagára ébredése, sors- és világtudata, amely nemcsak a túlnyomóan formális képességek tudatosodása. Az irodalom, kivált a költészet, céljában és végső létjogosultságában a kifejezésre vágyó emberi magatartások részletekig kimunkált megnyilatkozása. Az, ami a forma kérdésein túl egyediséget és rangot ad, a lélek formája és lényege: a magatartás. A versforma egyedi díszei egy-egy korszakon belül jelentékenyen hamarabb avulnak, mint a magatartásé, azé a formáé, amely a lélekben – hol a világ dolgai között szétnyitható kettősség: forma és tartalom eggyé válik – bensőségesen azonosul a tartalommal. A megtalált magatartás: az egyéniség magja, amely értéke szerint nemzi a művet teremtő fluidumából. Közhely, hogy az igazi „nagyköltészetnek” valahol itt kell keresni feltételeit. Dsida, aki a Leselkedő magány című kötetében – annak címadó versében is – éppen a magány körül tapogatta az artisztikummá nemesíthető, alkat szerinti magatartást, közben rálelt arra, hogy világérzete nem a magánosé. Tőle menekül a világ, nem ő húzódik félre. A Nagycsütörtök az öntudatra ébredés kiapadt szomorúságával riadt rá, hogy a költő nem magányos – a magány lelki alkat kérdése –, hanem önnön sorsába zártan – elhagyott.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
(Nagycsütörtök)
Ilyen egyedül áll, „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, élet-halál mezsgyéjének a riadalmai közt, „Péter” – emeli fel hívó íveléssel a szót, s eldobja „aludt”, „János” – erősíti újra a hangját, s leejti „aludt”, Jakab és Máté mind csak: „aludtak”. Úgy áll a költő a versben törékeny alakjával, mint El Greco képén Krisztus az Olajfák hegyén, alvó tanítványai között. A festmény és a vers szinte akusztikus víziójukkal egyet vallanak: a létezés – amíg tart – megkövesült Nagycsütörtök este. Ez a magja annak a magatartássá hegesedett világérzésnek, amely Dsidát most már haláláig elkíséri. [...]