Némi túlzással mondhatnám, kapcsolatunk, barátságunk a zene és költészet közös szeretetében fogant.
1949 februárjában szokatlanul későn jelent meg a Válasz. A Szerb utcai szerkesztőség körül érződött már a bojkott szorongató levegője. Ezúttal az történt, hogy az illetékesek „elfeledték” időben elküldeni a papírt Tóth László kecskeméti nyomdájába. Tizenhetedikén maga a felelős szerkesztő, Sárközi Márta adta kezembe a még festékszagú folyóiratszámot, benne ötoldalnyi versemmel. Másnap az Eötvös-kollégium éttermi asztalánál hangzottak el Fülep Lajos részemre igencsak emlékezetes szavai: „…gratulálok! A Bartókért… A többihez nem, de ebben van erő, lehetőség. Azért is szeretem, mert nekem ilyen az igazi vers. Van benne szufla. Lendületesen hosszú… mint az Il Penseroso.” Ismerve már a professzor szigorát, azt hittem, nagyobb megtiszteltetés nem érhet. S mégis, harmadnap Szász Imre ült le mellém a magyar könyvtárban. ,Jó hírt közlök. Németh Lászlónak nagyon tetszenek a verseid. Azt mondta: ez az ember valóságos kis-Pilinszky.” Nem tudom, életemben elpirultam-e ennél jobban. De hát, naptári igazság szerint, nem voltam még húszéves… és attól kezdve öt évig éltette költőönérzetemet néhány fontos személyiség akkori, utolsó publikált verseimre fölfigyelő bizalma.
Egyetértésük, hogy a Bartók-versben kinyilvánított nemzedéki hitvallás érvényes, menlevelemmé lett annak ellenére, hogy a hivatalos közvélemény szószólói közvetlen környezetemben is undorral dobták félre a jövőtelen fórumon szereplő, „nem kombattáns”, így eleve kompromittálódott ifjú költő verseit.
Németh Lászlót még azon a nyáron fölismertem egyszer a Mechwart téren, Weöres Sándorhoz menet, a buszra várakozva. Talán szólhattam volna hozzá, bemutatkozhattam volna neki, de a megrendülés visszafogta bátorságomat. Kopottnak, magányosnak láttam. Félretaposott sarkú cipőjében, széles-ritka csíkozású sötétkék, régi divatú öltönyében olyan volt, mint egy szegény tanár, vagy még inkább olyan, mint egy sokgyerekes református pap. Megviselt arcú, szálanként őszülő hajú. Pedig csak negyvennyolc éves volt akkor…
Később, amikor már a szemtől szembe találkozásokat is meghozta a jó sors, mindig fiatalabbnak éreztem. Talán a szeretet sugaraitól feszes járomcsontok – anyáméra emlékeztető – melegsége, vagy a tekintet fogyhatatlan frissessége, fiatalosan tapadó kíváncsisága miatt?
A nehéz ötvenes években még háromszor fordult elő, hogy mindkettőnk igen válságos időszakában (1952-ben, 1957-ben és 1958-ban) Németh személyes átéléssel, maga olvasta-kommentálta megszólaltatással, vagy részletes, gondos levélben demonstrált az én titkos, vagy a legalitásban ismét gyanússá lett költőségem mellett. De erről itt, most ne essék szó. Félő, túlságosan is könnyen alkalmazzuk az ő alkatból, sorsból eredő, megszenvedett exhibícióit, amikor értekező prózáink újra meg újra, magunkra vonatkozó novellisztikus motívumokkal kezdődnek. A vallomás, persze nem lehet tényeket elhallgatóan szemérmes, de épp az, akitől a másik iránti érdeklődés végső alázatát tanultuk, csábíthat-e megalomániára?
[...]