[...] A kupolák fölött, magasan, egyetlenegy felhő. Sehol máshol nincs ilyen felhő. Olyan a színe és formája, mint azoké a tajtékból faragott, túl fehér, gömbölyded-dudoros óriási tömböké, amiket a pipakereskedők kirakatában lehetett valamikor látni. Nincs benne semmi, ami nálunk a felhőt teszi: füstszerűség, ködösség, vattapuhaság, fátyolfoszlány. Ez a felhő egy darabból van dús reliefekkel faragva, kemény, könnyű, hideg, merev, fixen áll a kék levegőben. Vakító fehér. És mögötte a mélykék júniusi ég, ebben sincs halvány nyoma sem az árnyalatoknak: szürkének, zöldesnek vagy rózsaszínnek, ez töménykék, bevallottan kék, mint egy gyári festékminta. És ezen a dús kéken, sorban, az oromzat tetején az égre rajzolt angyalok fénylő, színarany szárnyai, a világon a legszebb arany a legszebb kéken, évszázadok óta.
A pincér odaáll elébük. Mindenütt a világon, de ez törvény, ahol a kilátás megragadó, odaáll a pincér.
– Cosa prendono…?
– Mit iszunk? – kérdi a lány. A fiú a kis problémát túlbecsülő határozottsággal felel:
– Ilyenkor mazagránt. Caffé in ghiaccio.
A pincér elmegy, az aranyangyalok újra felragyognak a kékítőkék égen. A lány halkan szól, az angyalokat nézve, összehúzott szemmel:
– Mi az: mazagrán?
– Feketekávé, sok jéggel.
Nem veszi le a szemét az aranyangyalokról, úgy mondja:
– Megint tanultam valamit. Csak férfiaktól szeretek tanulni. Azt is egy férfitól tanultam, most, egy héttel ezelőtt, Cortinában, hogy a dolomitot egy Dolomieux nevű francia geológusról nevezték el. Ilyen szépet egy nőtől nem tanul az ember.
– Ki volt az a férfi?
– Azt nem mondom meg.
De közben folyton az angyalt nézi, a templom tetején. Sokáig hallgat. Néz. Aztán végre lejön a szeme az égből az asztalra, a fiú kezére:
– Ez a gyűrűje megvolt azelőtt is?
– Hogyne.
– Nem emlékszem. Ne vegye el a kezét.
Nézi barna kezén az egyszerű, kék köves pecsétgyűrűt. A fiú:
– Öregapámé volt. Ki volt az a férfi Cortinában?
A lány csöndesen kérdi:
– Sokat dolgozik?
– Nem. A bankban… – és a háta mögé mutat, az árkádok alá –, itt van mögöttem… a hitellevélosztályban vagyok, mert tudok németül. Velence örök szerelmesei a németek. Ők és a magyarok. Kellemes beosztás, jobbfajta publikummal érintkezik az ember… [...]