A zenélő angyal

 [...] A kupolák fölött, magasan, egyetlenegy felhő. Sehol máshol nincs ilyen felhő. Olyan a színe és formája, mint azoké a tajtékból faragott, túl fehér, gömbölyded-dudoros óriási tömböké, amiket a pipakereskedők kirakatában lehetett valamikor látni. Nincs benne semmi, ami nálunk a felhőt teszi: füstszerűség, ködösség, vattapuhaság, fátyolfoszlány. Ez a felhő egy darabból van dús reliefekkel faragva, kemény, könnyű, hideg, merev, fixen áll a kék levegőben. Vakító fehér. És mögötte a mélykék júniusi ég, ebben sincs halvány nyoma sem az árnyalatoknak: szürkének, zöldesnek vagy rózsaszínnek, ez töménykék, bevallottan kék, mint egy gyári festékminta. És ezen a dús kéken, sorban, az oromzat tetején az égre rajzolt angyalok fénylő, színarany szárnyai, a világon a legszebb arany a legszebb kéken, évszázadok óta.

A pincér odaáll elébük. Mindenütt a világon, de ez törvény, ahol a kilátás megragadó, odaáll a pincér.

– Cosa prendono…?

– Mit iszunk? – kérdi a lány. A fiú a kis problémát túlbecsülő határozottsággal felel:

– Ilyenkor mazagránt. Caffé in ghiaccio.

A pincér elmegy, az aranyangyalok újra felragyognak a kékítőkék égen. A lány halkan szól, az angyalokat nézve, összehúzott szemmel:

– Mi az: mazagrán?

– Feketekávé, sok jéggel.

Nem veszi le a szemét az aranyangyalokról, úgy mondja:

– Megint tanultam valamit. Csak férfiaktól szeretek tanulni. Azt is egy férfitól tanultam, most, egy héttel ezelőtt, Cortinában, hogy a dolomitot egy Dolomieux nevű francia geológusról nevezték el. Ilyen szépet egy nőtől nem tanul az ember.

– Ki volt az a férfi?

– Azt nem mondom meg.

De közben folyton az angyalt nézi, a templom tetején. Sokáig hallgat. Néz. Aztán végre lejön a szeme az égből az asztalra, a fiú kezére:

– Ez a gyűrűje megvolt azelőtt is?

– Hogyne.

– Nem emlékszem. Ne vegye el a kezét.

Nézi barna kezén az egyszerű, kék köves pecsétgyűrűt. A fiú:

– Öregapámé volt. Ki volt az a férfi Cortinában?

A lány csöndesen kérdi:

– Sokat dolgozik?

– Nem. A bankban… – és a háta mögé mutat, az árkádok alá –, itt van mögöttem… a hitellevélosztályban vagyok, mert tudok németül. Velence örök szerelmesei a németek. Ők és a magyarok. Kellemes beosztás, jobbfajta publikummal érintkezik az ember… [...]

OLVASSA TOVÁBB!