[...] Odakint az udvaron ott állt az Énekes fiú. A tornácoszlop mellől végiglátta az egész udvart. Az utca felől fal zárta és a magas vaspántos kapu. De már nyílt is újra a kapu két szárnya, és jött befelé megint a szénásszekér. A keményre döngölt földön simán járt a kerék, de hatalmasat zökkent, amikor a ház felé futó kőösvényen gördült át. A ló botlott, a kocsis kiáltott, s már loholt Menyhárt előre a ház mögül. A kocsissal ketten valahogy megbillentették a szekér oldalát, s valósággal lekotorták a szénát. A fiú csak nézte. Billenő oldalú szekér. A szeme szinte káprázott bele, hogy milyen rendetlenül, pacuhán s milyen boszorkányos gyorsan hányják azok a takarmányt. Szolgálóasszony ment el mellette a tornáclépcsőn, a konyhába, jól megnézte a fiút.
– Te mit csinálsz itt?
– Várok.
Az asszony még a küszöbről is visszatekintett. Ott áll a fiú, mint a cövek, vékonyan, egyenesen, bozontos kucsmája szemöldökéig a fejében. A kezében bot, azazhogy fölcsavart ostor, oldalán tarisznya. A délfelé járó nap erősen tűzött az udvarra, egyre rövidebbre metszette az árnyékát, de ő nem mozdult, eleven napóra. Csak a szeme járt ide-oda az udvar és a ház között.
Az a ház! Olyan magasra vették az alját, hogy oldalt, a pincegádor maga elég lett volna otthon háznak. Hat lépcső vitt fel a tornácra, hat piros téglalépcső, s maga a tornác is piros téglával kirakva. Az ereszt nagy zömök oszlopok tartották. Az egyik tövébe loncfélét ültettek, az már föl is kúszott az ereszig. Mivel a többi oszlop csupasz volt, a fiú szeme minduntalan visszatért ehhez az egyhez, párosával számolta a tölcsérforma, rózsaszín virágokat rajta. Egyszerre csak fürkészdarazsat látott az egyik tölcsérben, s majdnem elnevette magát. Azt végre ismerte. [...]