[...] Visszahoznak, valahogy. Elszöktem. Mittudoménmicsoda. Lőtt sebet kaptam (mi mást is, mi mást?), vérzek. Ördögöt, mondom. Már csak az oltárlépcső alján maradt hely, kimossák a sebet, hátha, hátha nem lesz valami belőle, rám terítenek egy pokrócot, vad hideg van itt, vizet nem kérek. Hegyesedik az orrom, felszökik a lázam. Nincs sok hátra. Mellém térdel egy éktelenül vörös hajú és szakállú, nagyon kövér fiú, sose láttam, egyet-kettőt szusszant, aztán drótkeretes szemüvege mögött malacszemeit pillogtatva nyitott kottát támaszt a sörhasamra: „Olvassa, tanár úr! Látja, az opus 132-es, majd én lapozok. Hol akarja kezdeni?” „A harmadiknál, fiam, a líd hálaéneket kérem.”
Ez is megvolt. Hideg van. [...]