[...] A vénasszony meg, Öcsöd anyja, egészen a föld felé görnyedve futosgált a ház körül. Szótalan, magába vonult, bizalmatlan némber volt ő, a pendelye rettenetesen füstös, keze-lába örökké mocskos, haja mindig kócos. Fogatlan száját szüntelen mozgatta, mintha édesgyökeret rágott volna. És bár szinte recsegtek a tagjai, olyan keservesen mozgott, soha nem volt pihenése, megállása.
Legelőbb végigjárta a tyúkok tojófészkeit. Bebújt az ólakba, a szalmakazal, szénapetrence tövébe, belekotort az asszonyház zugaiba, a „koporsók” szögleteibe. Felhányta a ruhákat, prémeket. Talált is tojást, belédugta a kebelébe. Mikor a vadászat már nem biztatott tovább sikerrel, elrakta a tojásokat egy kis fonott kosárba, de azért kettőt-hármat külön vett és eldugott a vacka mögé, a házsarokban. Mikor ezzel végzett, elindult az erdőre-mezőre füveket, orvosságokat szedni. De útközben meg-megállt, s kíváncsian nézte, mit dolgoznak itt, és mit csinálnak amott, mit tárgyal Egyöd felesége Küsidné anyjával, miért turkál Torma háza előtt négy kis malac, holott a disznaja hármat vetett, mit csörög a szarka olyan lelkendezve Mátéék ajtaja előtt, a köcsögszárító ágason, ugyan ki érkezhet hozzájuk? Sötét, éles kis szeme jobbra-balra vizslatott, miközben nyögve, bal kezét fájó csípőjére támasztva s jobbjával keszkenőt tartva az orra elé, nagy keservesen cammogott a házak között. Lekerülve pedig az egyik dombról, nyomban felcikákolt a másikra, onnét a harmadikra, megjárta a harasztivéget, a malomszögit, a mokrádit, a magosdit, valamennyit. Voiszló házacskái maréknyi csoportokban ültek ezeken a lankás dombokon, homokpadokon, s bár a vén Pancsó banya egy-kettőre kijuthatott volna a faluból, ha már gyökereket, bogyókat, levelet akart szedni – nem, elébb végighúzta-vonta magát valamennyi ház előtt, áthágott a tövises bokrokon, ott vonult a körte- és almafák alatt, baktatott az ólaknál, felbukkant a szalmakazlak mögül, s csak furfangos kevergés után vágott neki végre a gyepű kapujának.
Persze tudta ő nagyon jól, hogy akinek szíves „aggyon Isten jó napot”-tal köszön, titkon kiköp a háta mögött, nehogy megrontsa. És a lányok, akik virgonc járással, kis gömbölyű, barna lábukkal szinte táncosan haladnak el mellette, s bár fejüket alázattal lehajtják, s tisztelettel köszönnek, mégis süt belőlük a büszkeség, a vér és a jókedv – összebújnak mögötte, izgatottan rázzák szépen befont hajukat, s háromszor is köpnek nagy vigyázva. Mert megharagítani mégsem merik, ki tudja, nem szorulnak-e rá holnap? A legények meg, amint vellafával ballagnak szénát forgatni, vagy súlyos fatönköt húzatnak, hogy ladikot égessenek belőle, nem mulasztják el, hogy „anyám”-nak szólítsák, s megkérdezzék, hogy szolgál az egészsége.
Félelem, tisztelet, undor és csodálat húzódik utána láthatatlanul, mint ősszel a bikanyál. Homlokkendője a gyász fehér színében villog, sötét szeme, barnára szikkadt, ráncos arca titkokat rejt és fenyeget. [...]