[...] Milyen gyönyörűen sorakoztak aztán a házi kápolna hófehér, keményített oltárterítőin a karcsú Szent Jeromosok, óriási, bíbornoki kalappal, melyről a kardinálisok rácsos bojtjai korallból csöpögtek arany vállaikra! Zománccal, drágakövekkel és alabástrom domborművekkel bütykösre cifrázott, hordozható kis szárnyasoltárok következtek, melyeknek jobbra-balra széthajtott táblái a cipelés közben össze-összecsapódtak, úgyhogy annak, aki vitte őket, fejével kellett el-el-„hessegetni” a szent ajtókat a fülei mellől. Még az ördög egy földön felejtett griff-karma is Bölcs Frigyes birtokában volt – Szent Antalt megkísértése közben ezzel karmolta, rémítette a testet öltött sátán –, és ez a karom egy gyönyörű kosszarv-kürtbe volt foglalva, oldaláról fülbevaló formájú ékszerek csüngtek és csilingeltek: titokzatosan, hosszú ideig remegtek még azután, hogy két széttolt kandeláber közé állították az oltáron.
Ha ezek a szentek valóban azok és olyanok voltak, mint ahogy a hosszú fejű pap ízetlen szárazsággal magyarázta néha a gyermekeknek: akkor nem haragudtak azért a repeső, irigy és telhetetlen gondolatokért, melyek mind csak akörül forogtak, hogy – játszani szerettek volna ezekkel az utánozhatatlan szép babákkal és bálványokkal.
És az a legizgalmasabb, hatalmas könyv, melynek minden egyes lapja zörgő arany volt, és az elsőn a kezdőbetű kövér, zöld hernyónak látszott, mert smaragdból rakta ki az ékszerész: abban – a hosszú fejű pap magyarázata szerint – egy lap volt, római papirusz, jegyzetekkel, Szent Jeromos latin Biblia-fordításához! Szintén a katalógusban vérvörös tussal bekarikázott, első számú értékek közé tartozott az a három „gotico”-ízlésű, ezertövises templomtorony (melyeknek tüskéit egyenként vakítóra fényesítették mindenféle kenceficékkel és puha törlőruhákkal), melyekben a szent, három napkeleti ajándékából őrizték a maradékot: egy aranypénz, egy csipetnyi tömjén és késhegyre való mirrha. A hosszúkás vikárius ugyan az izgága, mackó udvarmesternek magyarázta a mirrha jelentőségét és sokoldalú értelmét, de egy kis hercegkisasszony is ámulva hallgatta a misztikus, hittani és történelmi magyarázatot:
– Nem érdekes ez, Herr Hermann? Hogy a mirrhának milyen sokféle alkalmazása volt szokásban az ókor idején? Izraelben a királyok felkenéséhez használatos olajhoz keverték. Az előkelő nők bódító illatszerként és világi bájaik buja fokozására használták – ugyanakkor? A holttesteket is ezzel kenték be végig, hogy ne rohadt kadáverként, hanem tavaszi nárcisz szagával kerüljenek az időtlenség mérlegére. Sok népnél kábítószer volt, mámorítóbb és álmodtatóbb, mint minden nadragulya vagy indiai mákony – épp ezért nemcsak parázna ábrándok fellobogtatására vették igénybe, hanem keresztrefeszítés előtt is, ha a hóhér épp irgalmas kedvében volt, ezzel kábította el a halál kínjaitól rettegő kivégzendőket. Szent királyság, nagyvilági nőieskedés, bús temetés, szerelmi bájital, a kínpad leírhatatlan gyötrelmei: az egész élet minden ördögi kéje és bűneink miatt rendeltetett bűnhődése van egybefoglalva e rejtélyes kenetben – s azzal csókra nyújtotta a harmadik tornyot az udvarmesternek.
Nem szúrja-e meg az orrát? Nem dűl-e a földre? – aggódtak az érthetetlen magyarázattól most már véglegesen ájtatosságba szédült fejedelmi gyermekek. [...]