Változik a téli napfény,
opálburás február
mélyén kis didergő lánggal
reggel óta estre vár.
Változik az írás örök
ekenyoma is: a kéz
annyi sornak fordulóján
meg-megállva visszanéz.
Változik a homlok álmos
erdőszélein a hó,
mint az oldalakon irtott
fehér fenyves-takaró.
Változik a tekintet is,
köd van, jelenti a lap,
ki-ki maga előtt hordja
látkörét, min áthalad.
Csak a lélek nem változik,
fénylik, fáj és meginog,
látván: mások szomorúbbak,
tudván: mások boldogok.
De ha változó valóság
motoszkál az ablakon,
csak a februári szél az,
beengedni nem fogom.