[...] Csend tört rá, az egyedüllét csendje. Otthon is magányosan élt, de azt már megszokta. Ez itt most még idegen volt. Tudta, átbillen ezen, néhány nap mindig elegendő volt a lelki átállásra, addig azonban rá-rátört a szorongás. Körülnézett, mihez is kezdhetne, de elálmosodott. Mostanában már két megálló között a villamoson is képes volt elaludni, mindig félt, hogy részegnek nézik, részeg öregembernek. Amint behunyta a szemét, képek úsztak be, arcok, párbeszédeket hallott… Ahogy most is. Nórát látta, bejött a kertből nagy karimájú szalmakalapban, kötényében szilvákkal, aztán egy könyv lapjait fújta a szél – majd hirtelen a saját horkanására ébredt.
A kanapé huzatának barna rózsáira sütött a nap. Még délután volt. Hangokat észlelt, apródonként jött rá, hogy egy nő énekel. El-elszállt a hang, aztán egészen közelről hallotta, amikor egy éles férfihang csattant fel. Ne menj be a kertbe, láttam, hogy van itt valaki… Majd újra csend lett. Nem kelt fel, hogy megnézze, kiket hallott. Ne menj be… Ezek szerint valakik bejárnak a kertbe.
Megéhezett. Mégis csak ki kellett kászálódni a fotelból. Nézegette a konzerveket, melyiket nyissa ki. Babfőzelék karajjal. Holnap majd azért lemegy valamelyik vendéglőbe. Ismert egyet a pártház mellett. Kilencven óta valamilyen informatikai cég irodái vannak benne, csak szokásból még ma is pártháznak mondják a helyiek. De ma jó lesz a bab. Katonaságnál kaptak ilyet menetgyakorlatra. Nem melegítették meg, csak ették hidegen. Emlékezett a jó ízére, de ez nem volt olyan. Miért nem olyan semmi sem, mint régen?…