[...] A szmokingos társaság a deszkafal által kettéosztott terem legvégén helyezkedett el. Bár nem viselkedett sem hangosabban, sem halkabban, mint a többiek, már az első pillanattól kezdve különvált, mint ahogy egy villa díszkertje elkülönül a virágos réttől, amelynek határán fekszik, ha nem választja is el más, mint az élő sövény, amely mindkettejükkel közös anyagból épült. Ez a sövény itt, a kocsmateremben is rögtön köréjük nőtt, s bár érzékileg nem volt megközelíthető, s láthatatlan, tapinthatatlan és szagtalan maradt, erélyes határvonalat húzott a folytatódó környezet elé. A határvonalat természetesen át lehetett lépni, ugyanúgy, mint az országhatárokat, amelyek ugyancsak láthatatlanul húzódnak a rétek között; az utas gyanútlanul folytatja útját, míg hirtelen azon nem veszi észre magát, hogy a szembejövők idegen nyelven beszélnek körülötte, vagy vonaton, a régi kalauz helyett, akit leváltottak, az új idegen nyelven kéri tőle a jegyet. A fiatal Parcen-Nagy is megérezte a határvonalat. – Hogy van az – gondolta –, hogy idetartozónak érzi magát, holott odaát az apja ül? (Az egyik szmokingos úr az apja volt.) Önámítás, érzelgősség! Ha velük jön a láthatatlan sövényen belül, az itt talált környezetet érezné idegennek. Az egyik szmokingos úrnak egy jelentéktelen mozdulata, amely odahaza oly megszokottá, magától értetődővé s ezért láthatatlanná vált, mint a híres panoráma egy St. Moritzban élő paraszt vagy hotelportás számára, itt a sövényen túl, az idegen területre áttéve, ugyanoly idegenül hatott, mint a Mont Blanc hatna Nagykőrös lakosaira, ha a természet tündéri szeszélye egy önkényes mozdulattal hirtelen a Nagyalföldre állítaná. Az egyik úr elbúcsúzott a társaságtól, és fejet hajtva kezet csókolt az asszonyoknak; nemcsak szokatlanul, természetellenesen hatott ez a mozdulat, egy idegen tájékot idézve, mint egy hegyi virág, a ciklámen vagy havasi gyopár az egyszerűbb szokások más flórájú síkságán – de kényszeredettnek s egyben ellenségesnek is, mert túlhangsúlyozta saját jelentőségét, s önkéntelen gúnnyal kiemelte magát a másik világból, amely ezáltal rögtön alacsonyabbnak tetszett. Nemcsak önmagában hatott, hanem mint egy első hullám, amely új hullámokat ver fel maga körül, számtalan új részletet dobott szét maga körül a felszínre – a határain túl figyelő világ szeme elé –, amelyek egymás sodrától hajtva, egyre indulatosabban s látszatra egyre ellenségesebben hangsúlyozták külön mivoltukat; így a mozdulat, amellyel Parcen-Nagy apja a kabátot kivette a pincér kezéből, és udvariasan maga segítette fel a hölgyre, egy latin idézet, amelyet az egyik férfi beszéd közben használt, vagy a mód, ahogy társalgás közben figyelmesen hallgatva egymás felé hajoltak – mindezek a majdnem elvont s levegőből szőtt jelvényei a másik világnak még egyértelműbben, ellenségesebben és bőszítőbben kiáltoztak, mint a durvábban kirívó külsőségek: a szmoking, a parfümillat, az ékszer –, s ezekkel összefonódva s áradásukban egyre több rokonjelenséget rántva fel magukhoz a mélyből, egy idegen nyelvvé álltak össze, amelyet a határon átlépő utas már nem értett meg. – De strigis quae non sunt… – mondta az egyik beszéd közben, s a söntés mellett ülő munkásokra pillantott. Egyébként alig egy negyed óráig maradtak a kocsmában, az első pohár bor után elmentek. Parcen-Nagy apja a pincér kezéből kivette a bundát, hogy maga segítse fel a mellette ülő fiatal asszonyra – ez lusta ívben kinyújtotta fehér karját, amely a homályban mint egy karcsú hattyúnyak nyúlt át a kályha vörös fényövén, s kissé remegve s hűvös illatot árasztva, egy percre – mielőtt eltűnnék sötét rejtekében – vágyakozón kinyúlt a fényben. [...]
