[...] Panca suttogva magyarázta Kórónak a lelki nyomás haditervét, Kóró vigyorogva bólogatott.
– Az a lényeg, hogy titokzatos legyen! – foglalta össze Panca a lelki nyomás szabályát.
Már a Főtér fele jártak, Panca leengedte a szoknyáját, nem akarta, hogy a kacérkodás miatt felfigyeljenek rájuk. Illedelmesen lépegetett a torzonborz Kóró mellett, mint egy hűséges feleség.
A Főtéren lesbe álltak, vagyis egy hatalmas gesztenyefa törzse mögül figyelték a tanácsháza bejáratát.
A levegő rezgett a melegtől, Kóró behunyta a szemét, mert az erőltetett figyeléstől táncolni kezdett a tanácsháza, mint a puszta fölött a délibáb.
Panca vigyorogva meglökte a behunyt szemű Kórót.
– Ne aludj! Ott jön! Nyomás!
A fal mellett lopakodtak, a gesztenyefák takarásában. Majd a tér bejáratánál álló nagy bokrot célozták meg, és surranó léptekkel, ide-oda lesekedve beálltak a bokor mögé.
Zombereky Tivadar kilépett a tanácsháza kapuján. Egy összecsavart plakát volt a hóna alatt. Hunyorgott az erős fényben, majd fontoskodva felnézett az égre.
– Süt a nap? – mormogta. – Helyes!
Gyors, peckes léptekkel vágott át a téren, dudorászva, vidám mosollyal az arcán, felfűtött kedéllyel, mint mindig.
Elhaladt a nagy bokor előtt. Már túl is ment rajta egypár métert, mikor félhangos, de érthető, tagolt suttogást hallott:
– Hol a gye-rek?!
Zombereky Tivadar megtorpant egy pillanatra, a mosoly lehervadt az arcáról. Óvatosan hátrapislogott, de nem látott senkit. Üres volt a Főtér. Egy kicsit oldalt nézett, de nem feltűnően, a bokor mellé, de ott se látott senkit. Zavartan megrázta a fejét, megsimította a homlokát, erőltetetten felnevetett, majd legyintett.
– A sok munka! – morogta magát vigasztalva.
A mosolyt visszaerőltette az arcára, és peckes léptekkel továbbindult.
A bokor mögül vihogva, egymást lökdösve, mutogatva nézték a peckesen lépegető Zomberekyt. Majd Panca pisszt intett, hogy hagyják abba a vihogást, nem kell feltűnést kelteni. Mikor végre abbahagyták, Panca intett, hogy nyomás, vágjunk elébe!
Elindultak a fal mellett, a gesztenyefák takarásában, óvatosan követték a lépegető Zomberekyt.
A titkos követés nem okozott nehézséget, déli egy óra felé járt az idő, az utcák üresek voltak, az emberek behúzódtak a rekkenő meleg elől a hűvös szobákba.
Zombereky letért jobbra egy mellékutcába.
Pancáék megbújtak egy fatörzs mögött, körülnéztek, majd sietős léptekkel átvágtak az úttesten, és ők is bekanyarodtak a mellékutcába.
De a mellékutcában nem volt senki! Az álruhások idegesen tekergették a fejüket, szúrósan nézegették a kapukat, hogy melyiket csukták be nemrég, de a kapuk mozdulatlanul álltak, s az utcában nem volt senki!
Észrevette volna őket? Megszökött volna? Kóró kezdett pánikba esni, rángatta Panca ruháját, és azt suttogta:
– Menjünk haza! Menjünk haza!
De Panca lesöpörte Kóró kezét, tovább fürkészte az utcát, a kapukat s az udvarokat.
Egyszer csak szélesen elmosolyodott, s könyékkel jól oldalba bökte Kórót. Kóró fájdalmasan felsziszegett, de mikor látta Panca diadalmas arcát, a kíváncsisága felülkerekedett.
– Mi van? – kérdezte suttogva.
– Ott van! – vigyorgott Panca diadalmasan.
Előreintett a szemével egy udvarra. Az udvar egy kocsma udvara volt, s az udvar végében egy kis házikó állt sok zöld ajtóval, az ajtókon felül kerek kis lyukak voltak. S a ház falára nagy betűkkel fel volt meszelve, hogy W.C.
Némán vihogva, egymást lökdösve, óvatosan beosonkodtak az udvarra, hátra kerültek a kis ház mögé.
Hátul, a nyirkos hűvösségben nézegették a falat. A falon kis ablakok nyíltak hátrafelé. Találgatták, hogy melyik ablakba érdemes beszólni. Négy ablak volt, füleltek, de nem hallottak semmit.
Majd Panca némán mutogatott, hogy mindegyik ablakba szóljanak be, aztán spuri! Kóró a kis ház másik végébe ment, és besuttogott tragikus hangon a két ablakon:
– Szegény gyerek!
Panca az elülső két ablakon suttogott be, megtoldva a szöveget:
– Szegény, árva gyerek!
Majd gyors léptekkel kispuriztak az udvarról, végigsiettek a mellékutcán, és az utca végén megálltak egy nagy fa mögött. [...]