Hadd mondom el, hogyan is volt az, amikor óesztendő éjszakáján anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták a zsírt, hogy megőrizze, nehogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk.
– Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzányúl!
– Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk – vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyomban a parancsot is: – Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csirkének.
Ez a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ezután következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titokzatos ellenséget sejtett.
– Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán elaludjam és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se vagyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba!
Ezután következett az öcsém oktatása.
– Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A tegnap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosszabb vagy. Be az ágyba!
A másik kettő már aludt. Azokat is felriasztotta.
– Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindannyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jusson eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézsmálja.
Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra.
De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokrócon nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapó, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját Istenét, románul káromkodott, haramiáknak és pogányoknak nevezett bennünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, újra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri.
Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondoltam, Istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csupor, a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az új esztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfedezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, menekíteni kellett hát, a szekrény alsó fiókjába, a fiókból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba…