[...] – Nekem meg, tudják – mondta a vendéglős –, az volt mindig a vágyam, hogy olyan kertet csináljak valahol, amilyen Franciaországban van egy nagy kastélynál! Verszájnak hívják, ott, ahol a békekötés volt. Suttyó koromban az uraságnál a kertész mellé kerültem. Micsoda mester volt az! Két évig voltam a keze alatt – de az mindent megért. Az mesélt nekem erről a kastélyról meg erről a kertről. Mutatta a fényképét is. Kilencvenezer rózsatő volt benne állandóan, nem tájkert volt, hanem kompozit munka, ami azt jelenti, hogy elöl a kastély körül a növényágyak meg a fasorok meg a bokorsorok mind egyformán mennek, meg a medencék is ugyanúgy, de hátrább aztán már igazi tájkert következik, gyönyörűséges angolkert, szoliterek, meg kis nyersfa hidak, szóval olyan, mint nálunk az Eszterházynál. Hát én magam, tudják, azt határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem csinálok egy ilyen munkát, s amíg nem nézem meg azt a kertet ott Verszájban! Aztán mi lett belőle? Nem lett belőle semmi… Ez az egyedüli igazi kívánságom volt! Nem is gondolok már rá – egye meg ott a fene, ahol van! Mit csináljak most már vele? És mégis azt mondom – ha olyan ára lett volna annak, hogy meglássam azt a kertet, meg megcsinálhassam itthon a mását, ha olyan ára lett volna, ami miatt a lelkiismeretem nem nyugodt, akkor inkább így van jól. Egy nagyúrnak annyi lett volna az ilyen vágya, mint nekem egy lépés a pultnál – de inkább legyen így minden, de énutánam ne átkozódjon senki, meg ne kelljen féltenem az életemet, hogy annyian törnek a helyemre, hogy le sem tudom nyugodtan hajtani a fejem… Ott egyen a fene mindent, ha nincs nyugalma az embernek…
– Úgy van jól minden, ahogyan van! – mondta az asztalos. – Jól is néznék ki, ha ablakon keresztül látnám az embereket, hogy ott járnak-kelnek, én meg ott az üveg mögött, s semmi közöm nem lehet hozzájuk… Nem cikk az! Igaza van magának, Király úr!
– Szegénység ide, szegénység oda, én, ha kikacagnak is érte, megmondom úgy, ahogy van – mondta Béla kolléga –, akkor érzem jól magam, ha olyan vagyok, meg azt csinálom, amit a többi ember! Olyan érzés az nekem, mint amikor jó meleg fürdőben meglubickolja magát az ember. Egyszer az történt velem meg a feleségemmel, hogy elmentünk a Fórumba, ismerik, hogy milyen előkelő hely, csak bemutató filmeket játszik mindig. Nem tudom már, hogy melyik film volt, de nem kaptunk már nekünk való jegyet, csak valami egészen előkelő helyre ülhettünk. No, menjünk, mondom! Csupa ilyen elegáns úriember közé kerültünk, a legjobb helyre. Én mondom maguknak: soha olyan rosszul én még nem éreztem magam! Én nem is tudom, hogy micsoda csodabogarak azok? Ha hiszik, ha nem, még csak nem is ott kacagtak, ahol kellett volna. Ahol meg mi kacagtunk a feleségemmel, ott meg mindjárt pisszegni kezdtek, meg aztán a szünetben úgy néztek ránk, hogy attól kezdve nem mertünk még szuszogni sem jóformán. Úgy ültük végig a mozit, hogy nem mertünk sehol semmit sem csinálni, mert nem tudtuk, hogy nekik mikor hogy tetszik. Egész beleizzadt a gallérom… A franc aki érti őket! [...]