– – – és most jól figyelj: a tiszta elfajulás szent jegyében megcsillan a hold ultraviola fénye a műszerfalon. „Ez az üzenet mára.” Maga német? kérem a címet. Üstökét megragadom és neki a ráspollyal a torkának. (Kipattannak végre az első májusi magok, remeg a mák gyönge szárán.) Van hát remény és rettegés? Nincsen remény és rettegés, de van sózott pisztáciamag, szénsavas mangó és alvadt vér az elefántfülön. Neki a ráspollyal. „De tényleg most akarsz, most akarod, mikor ennyire mindegy, ennyire sok a kevés, ennyire brülladél?” De még ekkor is másra gondol, belegabalyodik a biztonsági övbe, foglyul ejti a biztonság, megfojtja. Halálra kínozza az életet! „Kicsi alany, úgyis eljutok prémes szívedig, csak ne rúgkapálj, ne haljál még meg. Én vagyok a te édes kis nindzsád, és vérzik már a ráspoly is.” De csak huzakodik, remeg a mák gyönge szárán. Vörös turbánt növeszt, ezt már végképp nem tudom lenyelni. Olyan, mintha magamat kéne. Ne haljál már állandóan meg, te dög! Te digitális áspiskígyó, te! Ez neked a szép kompromisszum, a közepes halál?! Ez?! Te! Répaháj és picsapéntek! Te rohadt alany! Te rohadt én! Te rohadt te, te rohadt mi, te! te! én!
Elveszek, érzem, és pereg a vakolat végig a körúton. Ennyire hajnal vagyok, ennyire szeráfdiszkó.
A bűnt és a kegyelmet fennhagyom a hegyen.
Az első sugár a sárga taxira essen – – –