[...] – Csakis Istenen belül lehet elgondolni ezt. Olyan ez, mint amikor egy gyönyörű erdőben, melyről tudod: valahol határa lehet, de te mégis egyedül bolyongsz s nem vigasztal túlságosan a tudat, hogy nagyon messze a rengeteg erdő véget ér… Isten tehát egy bejárhatatlan, gazdag erdő. Megannyi csodás pázsitot kínál, de ijesztő bokrokat, élőlényeket… Belső határokat kínál önmagán belül. Az ijesztő bokor után jön egy-egy derűs pázsit. Így van elrendezve. Isten tehát nem hagyott magunkra! Már emez elrendezés által is fogja a kezünket. Mi csak a többi lehetséges emberlényegű lényhez viszonyítva lehetünk kozmikus magányban. Mint mikor egy nagy család utolsó tagja azt mondja: „Én vagyok az utolsó Bethlen vagy Teleki” – Isten őrizz, hogy így legyen, csak mondom… Vagyis: csak ez a család vész ki, de a többiek nem. Ugyanígy: a Glóbusz lakói az univerzum élőlényeihez vagy élettelenjeihez képest érzik magukat kételyes magányban, mert nem tudnak semmi bizonyosat társaikról vagy éppen ellenfeleikről…
– Istennek terve van, hogy a Mindenségben megtaláljuk a többi élőt?
– Nem tudhatom, de: hiszem. Ha már eszet adott, hogy e kozmikus magány dilemmáját kitaláljam s feltegyem a kérdést: melyik jobb, melyik ád az emberiségnek nagyobb lelki kohéziót, e magány tudat vagy a valahol élő barát, rokon és tán ellenség tudata? Van-e nagyobb dilemma? Alig hiszem. Látod, elcsitul a te szádon is a káromlós beszéd, amit átvettél tőlem az elején… Elcsitult, mert megborzongat az igazság! Ez épp úgy izgat, mint az örökélet: valóban kozmikus-e magányunk e Földön, vagy élnek valahol emberlényegű rokonaink? S kik ők? Mit akarnak? S nem éppen meglelésük által leszünk birtokosai ama örökéletnek, amely lehet vér és hús valóság, ám lehet csupán szellemi metafora is… Ez azonban majd egy másik kérdés. Tehát én hiszem: az ember, az emberlényegű lény halhatatlan. És véle együtt állat- és növénytestvérei! S az embernek úgy kell vigyáznia kisebb, de korántsem lélektelen s oktondi testvéreire, mint a bátyja vigyáz öccsére, nénje a húgára… [...]