[...] A menyasszonya levélkéje ott feküdt Lázár István asztalán. A pap lopta oda az asztalára meglepetésül a neki hímzett „zálogocskával”, a küldött keszkenővel együtt. Azok fölött viaskodott önmagával napok óta.
– Boriskám! – próbált hozzá menekülni a szerencsétlen, szerelmes fiú, de az egyszerű, fenyőillatú székely leánykát együgyű levélkéjével, gyermekes ajándékával együtt végleg elfújta útjából az a másik, csudálatos, érett, egész szépségében kinyílt asszony, aki minden reggel ott jár az aranyvölgy illattól mámoros fái alatt, melyeken annyi a virág, mintha két kézzel az égből szórták volna rájuk… Ha csak rá is gondol, mindjárt nem fáj a sértés, ami a kancellár házában érte, nem tud a fajtája veszedelmére gondolni, mintha rajta kívül senki és semmi se volna a világon. Tudja ő azt jól, hogy az ilyen kicsi legény, mint ő, sohase nézhet fel akkora magasságba, és ott van a generális is… Hallott a pletykákról és saját szemeivel is eleget láthatta, hogy nap nap után együtt vannak; de erről az asszonyról nem hihet el semmi rosszat. Égő, szép álomgyertya ő, akinek a lángjába az a bozontos pillangó belerepült. Az ura, a kancellár a hibás, hogy elnézi és nem törődik a világ szájával. Bár mit mondjunk? Ravasz a szász. Tudja, hogy nem kell félteni az asszonyt és kitűnően felhasználhatja a generálisnál terveihez. Ő az arany csapda, melyből sohasem lehet szabadulni. Szegény ártatlan áldozat, akinek a mosolyával akarja a kancellár megfojtani a székely népet! Mert az a démoni gondolat is csak az ő ragyogó koponyájában születhetett meg. Hej, ha kiragadhatná ezeknek a nyomorultaknak a kezeiből és elvihetné akárhová!… Hétrét tűrődött a homloka a haragtól és gyűlölettől, ha azokra a gazságokra gondolt, amikre a székelység ellen a kancellár és generális készülnek, de az asszonynak nincs, nem lehet semmi része benne, gyanútlan, szép virágocska szegény… Ilyenkor már kint lovagol a Jungerwaldban, s ő nem lehet ott a szokott helyen, a nagy fa alatt! Mennie kell a generális beiktatására. Hej, ha egyszer az életben a két markába kaphatná azt a bikanyakát!… [...]