kő-vércsék tépik a tündöklő
holdfényt a mi nappalunk kezdődő szívét
de én az undorító sírnék talán
ha nem fenyegetnének az éjszaka tárgyai
a fehérség motozása az agyamon
az annyiszor ismételt agy bátorsága
a rózsa rózsája
de oly komolytalan volt az ösztön
angyala a fény súlya
és a súly tengere
hogy tehetetlenül élek benned
sötéten és ragyogón
a név és a születés
egyetlen alakjában hogy én legyek
az évszakok bizonytalansága
a fűzfákat gyötrő hold-ladik
fenséges szegénysége
hiszen
bevallhatom már
neked az időm tétovaságát
mindenben
az úszás horizontját
mert idegenkedtem
az összefoghatatlan
szárnycsapások
levegőjétől és attól hogy sosem
fejezhetem be az akarat egét
s nekem aki élek sárkányok mesélnek
a földrészekről a földrészek földjéről
s majd álmodni fogok a kikötőkről – –
a Földközi-tengeren állt egy hajó
amikor fény volt és horgony
s most siralmas az öböl a nap
helyzete
szerelmem vagy
miként tengerem vagy a tenger –
gyöngén növekszem növésemben
hogy maradjak – megmaradjak
szépség nélkül is a kimondott
emlék
és olyan
hiábavaló virágpor: a semmi
gyönyörű tragédiája
a nevetés anyja: anyám és Judit
a megfejthetetlen valóság kényszere
és az utazás az utazás
te drága római szépségem
és mozdulatom bűne
az arcom bűne sötét fahold-isten éneke
káprázat árnyéka amin
nem lehet árnyék
és nem lehet fény sem
csak az amit védsz:
az egyszerű megértés arcvonása
ne félj
csak igézz – a kétség lüktetése
a mező az olyan mező ami fű
és hidd el: mindig jön a nap
a nap határtalan vége
fogad évei építik meg az oltárt
a hajnak a hajt
a húsnak a húst
a húsnak a vért
teremtsd meg hát kezed formáit
azzal teremtsd meg
hogy nem érted legnagyobb szerelmedet
a legnagyobb csendet
és a legnagyobb hangot
miközben virág jöhet és virág mehet
mögötted
és folytatnod kell az árnyékokat