[...] Technokrata vagy, mondta fiam, kikerülhetetlennek látod tudás és hatalom szövetségét, innen fölényes kérdéseid, melyekkel leszűrt válaszodhoz méred az előtted nyugtalankodó tévedést. Túlfeszített műszaki logikád: teljesítmény és gazdaságosság kultusza, a város legyen olcsó, szervezett nagyüzem, a meghozott döntés holnapra rutin, a munkás a gép folytatása, a lakó a lakásé, a gyalogjáró a járdáé. Az emberek között legyen akkora különbség, hogy érdemes legyen versengeni, de ne legyen akkora, hogy a lemaradók feladják a játszmát, mindenki csak annyira képzelje magát célnak, hogy legtakarékosabb eszköze legyen az őt meghaladó rendszernek, amelynek szakadatlan fejlődnie kell. Számodra a lázadás is csak arra való, hogy a rendszer kiigazítsa működési zavarait. A forradalom korlátozott visszacsatolási művelet, ésszerű szabályozással elkerülhető. Viszolyogsz minden túlzástól, szenvedéstől, amely nem teszi zárójelbe önmagát, s vállalja a botrány kockázatát, minden kihívástól, amely túlmutat a bonyolódó körforgáson, amelyet világnak képzelsz magad köré. Nem érted undoromat a betagozódó játékszabály-finomítás lehiggadt sportja iránt. Szerinted nem én cselekszem, a nyelv gondolkodik a beszélőben, az eljárás a munkavégzőben, ugyanúgy mérnéd a szabadságot, mint a közcsatorna-hálózatot, átfordítanád egyetlen kódolható nyelvre az emberi viszonylatokat. A színész vesse alá magát a dráma tőle különvált jelentésének, kell egy magasabb ítélet, mely a határaik közt vergődő részelemeket helyükre figyelmezteti. Leereszkedőn nézed az egész felől a részt, s nem érted, miért azonosulok elvakultan a résszel, vállalva tévedés és megtorlás esélyét, tagadva az egészt, amelyet nem ismerhetek. [...]
