Az álom függönye mögött
e kék hajnali órán
törli a bőrére tapadt
holdfényt egy szép boszorkány.
Űzöm hét napja a tavon,
de ő – köd, pára, felleg:
míg megragadom, változik
vízzé és nyakig ellep.
Éj vagyok? Rámhajnalodik.
Beragyogom? Kilobban.
– Ne fuss, feltündököltelek,
így sem fonhatsz be jobban!
Lidérc? Tündér? Nem is tudom.
Csobban a vízsodorba.
Ha kővel meghajítom, ő
mint csókot visszadobja.
Remeg a tó fölött az ég,
sás, nád zászlója lebben.
– Hogyha sötét lesz, jól vigyázz,
kés leszek a szivedben!