Elhagyott,
kietlen házakban
valaki fehér emléke jár,
s a zárt ablakon át
integetnek neki
hunyorgó csillagok.
Az üres ház
azt mondja
kongó hangon:
emberek vagyunk.
Föld felé
kívánkozó tető,
fölázott
veranda-padló,
pattogó festékű
székek, asztalok.
Elvadult szőlő,
repkény,
futórózsa.
Emberek – védtelenek:
barna szomorúság
szállhat ránk,
zöld öröm,
lemondás,
váratlan szerelem.
Aprócska
piros riadalmak,
fojtott sírásba
szürkülő patáliák,
puha-vattás
ajtócsapkodás
a falak mögött.
Natalja Ivanovna
szívszorító,
szeleburdi,
szőke emléke,
villanásai,
mosolya.
Élni érdemes,
munkálkodni
nemes célokért,
nem kímélve
se erőt, se időt!
– bocsásd meg
balga dagályom,
rút fennköltségem,
Uram.
Kérem,
vegyen meleg bundát
és sálat,
hűvös van,
komisz,
örömtelen idő,
Anton Pavlovics,
kedvesem.
Egy megfáradt,
megtépázott
szép szándék,
melyet éppen most
kapnak tova
lúdbőrös szelek.
Lebeg, mint
színtelen papírsárkány,
rángatózik
a kerti tavacska
s a pókhálós,
fehérre festett,
függöny télén
színpad között,
mintha
meg akarna szökni,
utolsó szárnyalással
túlvetni magát
a fenyegető nádason.
Így, így, kedveseim –
de most már
itt a nyár! –
készülődhetünk szaporán,
elutazhatunk –
elutazunk
Nyinocskám, oda,
ó, be gyönyörű,
vége a hamuszín
unalomnak,
vidámság lesz,
nevetés,
meglepetések.
Hisz ön a boldogságban?
– és mondja:
valóban olyan
felemelő kaland,
hogy emberek vagyunk?
Kaland?…
Készítsd, Porfirij,
a nagy utazóládát.
Nasztaszja mondja meg
a doktornak:
nem bántam meg semmit,
és a tiszteket
valóban nem kedvelem.
No nézd csak,
könnyezik –
de hát ne sírjon,
Anna Mihajlovna,
az ég szerelmére,
nevessen, kérem,
örüljön,
itt a nyár,
és minden gyönyörű,
nevessen,
galambocskám…