[...] Október 31. Nem tudom én, ez micsoda, a csendes csend, a vadonat hűs levegő, a fosztott fák, az a hamuszín szarkafészek, amelyik most nőtt a szílfa váza közt odafenn, a tölgynek a rőt szakálla s az, hogy sekély gyenge sár van, és a cipőm felvesz és leejt egy kis habarcsot a sárból, és az ég, az ég hogy olyan alig való kék, mint a tejes lábos mázos feneke, s olyan fajta felhőfoltozat van benne, olyan apró fehér fosz, amilyent a forralt tej otthágy a tejes lábos fenekén, mikor kimérték A tejet, igen, mikor a gyereknek odaadják a lábost kikaparni. Nem tudom, tán az a szúnyog idézte hangulatomat, az, aki meglepő mód elszállt most őszi délután a fejem mellett és é húrján egy hosszút húzott, de oly erőtlenül, mintha szordinával adta volna hangját. Egy pár másodpercre gondolkozásomba, csodálatomba s részvétembe ajánlta az elzónázott szúnyog a legyeket is, az ő sorstársait és mindenki sorstársait, hiszen a légy is él és itt jár ezen az égvilágon. Már jó nagy csomó napja, hogy a legyek feladták nyári modorukat, aki még van légy, az mind oly némult tartós egyenes utakat repül a szobában és megakad a falon sétájában és a mennyezeten és ott elmarad gondolkozni. A sík falnak a végtelenségén merednek el a szemei, a végtelenségen. Meg az ablakon áll meg és úgy bámul a világos világba kifelé s lecsúszik az ablak sarkába s ott figyel maga elé moccantalan, lehet, hogy ezen a becses évadon az emlékezetnek, a megbocsájtásnak és a dús meditációknak szenteli magát. Azok a híg zöld bogárkák, azok a milliók, akik a nyaraló teraszán a gyertya táját megszállják, hát azok hova lettek! Odapattannak az asztalra, papírra, könyv levelére, sürögnek hallatlan sóvár sietséggel és egyszer-másszor egy ilyen transparens tiszta szilfid bogárka felszökvén, mint Nijinsky, oly csoda karcsú forgásnak indul és forog időtlen s eszméletlen, mintha a fényességben és örökkévalóságban való varázs elmúlásnak ajánlta volna magát. Igen, elpereg aztán és ott látszik a fehér papiroson az a testecske meredve, s már nem ő az, mert az életet ott feledte a tourbillonban a fényességben. Jaj, mennyit megöltem ilyet az ujjam nyomásával, de mennyit! Generációkat öltem meg. És mennyi legyet és szúnyogot! Hány hangyát tiporhattam el vak talpammal és hány levelet vertem el az életből érzéketlen pálcámmal és önfeledt kezemmel. Égbe bukó nagy fejű szörnyeteg lehetek, úgy járok itt részeg figyelmetlenséggel az élet résztvevőinek ártalmára. Bánkódást szenvedek, és szégyent, hiszen megszoktam azt képzelni, hogy nem vagyok gyilkos, mert nem gyilkoltam emberalakot, mert ezt nem tudtam megtanulni, mert a gyilkolás meg az algebra, ez a kettő nem akart a fejembe menni. Igen, ez a fehér kék ég és ez az őszi levegő, melyben a tisztaságnak az erős seprőjét kóstolgatom, meg az, hogy birsalmasárga s csibesárga leveleket néztem meg a platánon, azt hozta, mintha visszafelé mennék, nem pedig arra, amerre megyek, és mintha nem ismerném meg azt a sétányt, mint az utcát néha nem ismerem fel, mintha fordítva lenne, s ilyenkor mindig úgy van, mintha más napon élnék, nem a mai napon, egy múlt napon találom magam és csodálkozom. Azon a múlt napon is éppen ilyennek kellett az égnek lenni, tavaly őszön vagy mikor. És azok a hasonló sárga levelek visszaéreztették most az imént azon melegen egy múlt tervemet, egy bolondosat, azt, hogy egy bizonyos dámának levelet küldök majd minden nap, ilyen gyönyörű sárga levelet a platánról és több más fákról. Az élet oly síkos, mint a jég, úgy csusszan az idő oda s vissza. Némely órán nem tudni, hogy a jelenben vagy a múltban van-é az ember? És hogy melyik a jelen és melyik a múlt? Ott az ég falán Óbuda mögött porszín könnyű nagy felleg van oda kerekedve. Olyan, mint a távozott kocsi porfellege. Úgy tesz, mintha feljebb emelkedne, de nem. Igaz, tegnap estefele hó jött, mint újság, csak annyi volt néhány percig, hogy szürke pamutszálak osontak által a sötétedésen, szinte vízszintesen tűntek. Este azután már víz esett. Most láttam az úton levelet, aki a saracskába le volt ragadva, s fel-felrezzent a hegye annak a sáros szín aszott kis levélnek. Olyan volt, hogy még a sütő nap felé az élet jelzését adja, in extremis. Szelet nem érezni, csak mintha a hideg hűvösség tenne reszketést a vérszegény leveleken. Láttam a füvön somfa alatt színtelen szín leveleket, olyan penderültek voltak, olyanok, mint a pattogatott tengeri. S néztem, mikor indultam járni, szederleveleket, akik fuvallat alatt úgy botorkáltak az úton, úgy, mintha gyalogos pillangók volnának. Az a jegenye leveletlen, most önmagához való hívségben, aszkézisében mind a karjaival felrajong a tisztaságos magasba. A vadgesztenye tájékán a gesztenyetokok elhasadva, kettőbe ugorva meg rongydarabba szakadva, rothadt szín belükkel: apró ismerősök, akiket mindennap látok, mit tehetnék értök? itt vannak a füvön, itt vannak, és az követelés velem szemben. Meg kellene valahol említenem őket, szóba hozni s valami úton-módon a világtörténelembe becsempésztetni. Minden rám van bízva s ha nem szólok valami felől amit láttam, az elsikkad, az én kezemen sikkad el! Verebek csivvantak, négyen érkeznek, ide közel rebbentek le a mezőbe. Finom costume-ös cinkét vettem észre, hogy ott kényeskedik egy lakatlan gesztenyefán a legalsó ágon, most a verebekre izgatott lett, kapkodja magát, a barna verebek négyen egymás fejének ugrálnak zsivajukkal, az a cinke meg le- s lekapja a fejét és úgy kérdi: mit? mit? mit?
