– Azt akarom, hogy elhamvasszanak! – Szúrós, átható tekintettel néz rám, mintha a pillantásával a lelkembe akarná égetni a kívánságát, mert attól fél, el fogok feledkezni róla, ha majd arra kerül a sor, ő pedig akkor már nem lesz itt, hogy a körmömre nézzen. (De milyen sovány, lepődöm meg, mennyit fogyott, amióta utoljára, egy hónappal ezelőtt idelenn jártam: a pizsama szárából kilátszó bokája szánalmasan vékony, és mintha a múltkor még nem lett volna ilyen mély a gödör a kulcscsontjánál, vagy csak én nem vettem észre? A nyakán és ott, ahol az ing napközben szabadon hagyja, durva vörösre égette a nap a bőrét, a lába viszont betegesen fakó, mint a kelttészta, és liláskéken rajzolódik ki rajta egy ér. A haja még mindig alig őszül, de megritkult, és csapzottan lóg a homlokába. A látványtól elönt a már-már elviselhetetlen, fájdalmas gyöngédség, mintha már most is csak emlék lenne, meg egy marék hamu. Odalépek mellé, hogy megöleljem, és meggyőződjek róla, hogy még megvan, de a kezével elhárító mozdulatot tesz.) – A varróasztal felső fiókjában találsz egy bemutatóra szóló takarékkönyvet: az elegendő lesz a költségekre! – folytatja nyomatékosan. – A sírhelyet már kifizettem!
– Tudom, már mondtad… – Az utóbbi tíz évben, azóta, hogy anyám meghalt, már vagy ezerszer elismételte ezt a takarékkönyv-dolgot. A hamvasztás viszont újdonság: vajon mi üthetett belé? Talán sejti, hogy én a gondolatától is irtózom?
– De hiszen nincs is semmi bajod, hála Istennek! – mondom. – Egy kis megfázás volt az egész!
Apám arca elsötétül.
– Azt te csak képzeled! De majd meg fogod látni, rövidesen… Igen, rövidesen! – ismétli komoran.
– Miért, mit mond az orvos? – kérdezem.
– Az orvos? – hördül föl, és ingerülten legyint. – Az orvosok… Nem tudnak azok semmit! Én érzem, és kész! – Félig fölemelkedik a fotelből, egyik kezével a karfát markolássza, a másikat mintha átokra emelné, pedig valószínűleg csak a fölkelés lendülete emeli föl a válla magasságába. – Már megbeszéltem mindent a Margittal, ő majd szükség esetén intézkedik!
Margit: ez a sógornője, az öccsének az özvegye. Az öccse három éve halt meg, előtte hosszan betegeskedett. Ez a Margit szép, szelíd arcú, ősz asszony, a haját kontyba csavarva viseli, a szempillája fakó a vastag szemüvege mögött: néha egy szentkép jut róla az eszembe, máskor meg egy hírhedt méregkeverőnő valami régi bűnügyi krónikából.
– Nem várom el tőled, hogy leutazz a temetésemre! – folytatja apám diadalmas kárörömmel. – Kidobott pénz lenne az útiköltségre költened, pláne most, hogy nincs önálló jövedelmed! A férjed esetleg nem venné jó néven, hogy ilyesmire pazarlod a pénzét…
– Ugyan! – felelem. – Látod, hogy most is lejöttem! És különben is, van önálló jövedelmem!
– A férjed alkalmazottja vagy! Őtőle kapod a fizetésedet! Szép kis önállóság! – dünnyögi. – Se önálló lakásod, se állásod! Ha kiteszi a szűröd, mehetsz a híd alá! Vagy vissza kell jönnöd ide, a régi helyedre… nem lesz más választásod! – teszi hozzá. Gyors, fürkésző pillantást vet rám, aztán elkapja rólam a szemét.
– Én megdolgozom azért a pénzért! Ugyanúgy, mintha egy idegennek dolgoznék! – mondom.
Úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, csak maga elé dörmög valamit. (Gyűlöl, gondolom magamban, minden hiába, amióta férjhez mentem, gyűlöl. Persze, azt remélte, előbb-utóbb hazaköltözöm, és – ahogy mondani szokás – „támasza leszek öreg napjaira”. Azokban az években, anyám halála után, még mielőtt férjhez mentem volna, minden hétvégén és minden ünnepen hazajöttem. Sétálni jártunk kettesben, egymásba karolva baktattunk végig a fasoron, a „nyugdíjasok sétaútján”. Egyszer még egynapos buszkirándulásra is befizettünk, együtt ődöngtünk az osztrák városka meredek utcáin, együtt kóstolgattuk a helyben termelt bort a vadszőlővel befuttatott borkimérésben, ahová az idegenvezető hazaindulás előtt minden csoportját beterelte.)
– És van itt még valami! – szólal meg újra apám, és megint azzal a sötét, átható pillantással néz rám. – Te engem a múltkor meggyanúsítottál vele, hogy elkótyavetyéltem valamit az örökségedből!
Fölsóhajtok. A múltkor megkérdeztem tőle, hová lett az a kis szőnyeg, amelyik ott feküdt az ágy előtt gyerekkoromban – szerettem volna felidézni a szoba régi képét. Az a szőnyeg már húsz éve is foszladozott, de azt reméltem, talán a maradványai megvannak még valahol.
– Fölvettem egy leltárt – folytatja apám bosszús, türelmetlen kézmozdulattal, amelyről nem tudom eldönteni, legyintésnek szánta-e vagy a leltár hollétét akarja vele jelezni: nyilván az is ott van a varróasztalka fiókjában, a takarékkönyv mellett. – Följegyeztem minden darabot, helyiségek szerint. Azt is, ami a padláson van. Megkértem a szomszédokat, hogy írják alá mint tanúk! Majd, légy szíves, te is ellenőrizni és aláírni, hogy megfelel-e a valóságnak!
– Ugyan! Erre semmi szükség, és különben is… Az isten szerelmére! Ezerszer mondtam már, hogy azt a szőnyeg-dolgot nem úgy gondoltam! – De apám az utolsó cseppig ki akarja élvezni a diadalát.
– Erre muszáj, hogy legyen időd! Itt minden a tied lesz! – Botjával királyi mozdulattal körbemutat a szobában a megrokkant székeken, törött rugójú ágyakon és foszladozó szőnyegeken.
Sötét árnyék iramlik át a szobán. Fölméri a távolságot, ugrik, puhán apám ölében landol.
– Te hűtlen kutya! – simogatja apám szemrehányóan a macskát. – Hát hazajöttél? Hol csavarogtál napokig? Most már én is elég jó vagyok neked? [...]
OLVASSA TOVÁBB!