...Később kopogtattak. Az igazgató lépett be, zsakettben, mögötte virágáruslány, díszes kosarakkal. A direktor elragadtatását fejezte ki, majd távozott. Don Juan már a nyakkendőjét kötötte, mikor észrevette, hogy a leányka még mindig bent van, s a virágokat rakosgatja.
– Kisasszony – szólt hozzá –, tegye csak ide a dáliákat! Jaj, várjon, ó, maradjon csak így egy pillanatig, drága kisasszony! Így, így maradjon, hajtsa fejét a dáliákra.
A leányka engedelmeskedett. Giovanni letérdelt.
– Kisasszony – szólt –, szeretem önt. Én most elutazom. Távoli országokba hajt kegyetlen végzetem. De az ön kedves arca, amint a dáliák koszorúzzák, az ön arca örökké emlékemben fog élni. Még ma elindulok. Kisasszony, én gonosz és alantas lelkületű ember vagyok, aki bűnt bűnre halmoz. Kisasszony, én mindig a jót kerestem. Szeretem önt. És most új életet kezdek. Más ember leszek ezentúl. Egyszer majd talán visszatérhetek, és méltó leszek önhöz. Egy csókot, csak egy csókot kérek. Ettől kezdődjék új életem. Egyetlen csókot!
A megszólított zavarában elejtette a cserepet. Giovanni felemelkedett, és magához szorította a lányt.
– Visszatérek – suttogta, s ráhajolt. Leporello a cipőjét húzta.
– Kész – mondta –, mehetünk.
Giovanni leszakította a függönyt, és felső végét az ablak kilincséhez kötötte. Leporello leereszkedett, majd a lovag is követte. Még egyszer visszanézett.
– Várni fogom – sóhajtá a lányka...