Levél jugoszláviai magyar barátomhoz – Kedves barátom, láthatatlan körbe zárva, tanácstalanul habozva írom ezt a levelet. Szóban is elmondhatnám, csupán karnyújtásra vagyunk egymástól, véleményt is cserélhetnénk, de mégis toll után nyúlok, mert – érzésem szerint – minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál nehezebben halljuk egymás szavát. Akarjuk egymást hallani, a párbeszéd vágya még nem sorvadt el bennünk, de a körülöttünk tomboló hangzavarban, amely holnap még nagyobb lesz, az önreflexió határát súroló, a látszólag ezoterikus gondolkodást elfojtja a zaj, a gladiátorok művészete, a szurkolótáborok vastapsa. Körülöttünk megfellebbezhetetlen igazságok repkednek, mindenki pontosan tudja, hol a helye, és kinek a nevében beszél, csak azoknak a szava nem hallatszik, akik a kör közepében állnak és alig hallhatóan megszólalnak. Mi pedig kételkedni akarunk – mégis!..
