Csengetésemre rekedtes hang felelt.
– Ki van odakinn? – Zavaromban egész céltalanul bemondtam a nevemet.
– Rögtön, – felelték az ajtó mögött. Aztán kulcsok csörögtek, csoszogás volt újra hallható s nemsokára egy szikár és igen elegáns Szent Péter állt a szemem elébe.
Mélyen meghajoltam. – Tessék, – mondotta kimerülten.
Amúgy is nagy tekintély volt előttem a neve s most még a megjelenése is oly szép, zordon, magános, tiszteletet követelő, hogy még nagyobb lett a zavarom. Most ennek hogy is mondom el hamar ezt az ostoba ügyemet, hogy mért is jöttem ide? De erre már időt se hagyott.
– Tessék, – mondta megint. – Elromlott a villanyom idekinn, ha úgy tetszik, menjünk be talán.
Bementünk tehát. S itt még a szemem is belekáprázott e délutáni ragyogásba s különösen az előszoba sötétségei után. Mindenekelőtt: mert mintha máglyákat gyújtott volna idebenn az alkonyat, csupa rőt lobogással borítva be a régi tükrök zöld-ezüst szineit s a bajadérok és kínai lovak bronzszínű hasát.
Egyszóval: még hozzá valami csodálatos és zsúfolt múzeumba kerültem. Mert, ahova nem sütött be a nap, ott is csupa titokzatos élet, csupa mozgalom bújt meg az árnyékban. Meztelen porcelán- és csontfigurák, vagy síkostestű és fekete ébenfa-leányok vihogtak és remegtek, vagy táncoltak a káprázatok alján.
S az öregúr nyílván észre is vehette rajtam e meglepetést, vagy meg is szokta már valószínűleg, mert ilyesmit mormogott a foga közt: – Ez az a két lyuk, ahova jutottam. (Nyílván a szobáit értette ezen.)...