Korčula, 1937. július 20. este Kedves Böske! Most már valószínűleg – biztosan – ott vagy a víznél. Mint én, itt, ennél a nagy víznél. Éppen egy Korčula nevű szigetről írok. Bűbájos hely, az isten háta megett. Már hazafelé tartva szálltunk ki, utolsó stációnak.
A szobában írok, Lóci itt alszik a díványon, lent szól a dzsessz és durrognak a petárdák, a tűzijáték. Tegnap volt Maček horvát politikus vezérnek a születése vagy nevenapja, azt ünneplik ma is. Lecsalt a különös lárma; de nem bírtam ki, fel kellett megint jönnöm. Szörnyen árva voltam a fényben, az emberek közt.
Egyáltalán az egész utazás alatt „árva” voltam. Valószínűleg épp azért, mert Lóci minden percemet lefoglalta. Nem volt érkezésem végiggondolni egy gondolatomat, végigérezni egy érzésemet, folyton ővele, az ő kedves, nagyon gyermekes érdeklődésével kellett foglalkoznom: nevelő voltam, megértesz. S vedd hozzá, hogy ez a könnyelmű, engedetlen és vakmerő kis kölyök itt, ahol csak szirtek és tenger van, minden negyedórában egy-egy komoly halálveszélyt úszott meg már két hete. Pestről is rosszkedvűen jöttem el, tele izgalommal és sötétséggel, utólag nagyon rossz gondolatnak látom, hogy Lócit elhoztam. Tudod, miért tettem: olcsónak, ráadásnak látszott az egész… De kifelejtettem a személyi terhet, s az megviselt. Fáradtabb vagyok, mint valaha. Ha a fáradtságomat és sötétségemet és árvaságomat (mondjuk akárminek) legalább „megfogalmazhattam” volna! Akkor úgy érezném, hogy ketten vagyunk: én és a versem. De versem nincs. Legalább 6 óra magány kellene hozzá… S hol volt itt nekem egy óra békességem is!
Ne vedd mindezt panasznak, siránkozásnak, mindennek ellenére nem haragszom egy csöppet sem erre a kis életre itt mellettem, amely most úgy „elnyomott”. Szeretem dicsérni (vagy áltatni) magamat azzal, hogy a kötelességeimet… stb. – nos hát most is megnyugtatom magam: megtettem, amit tudtam.
No, de hagyjuk már ezt...