...Másnap este újra beszélgettek, és a házaspár elhatározta, hogy békét és nyugalmat teremt közös életükben. Szenthe elhatározásának lendülete azonban egyre csökkent, akár a leálló ingaóra sétálójának az íve, alig egy hétig bírta ki, hogy ne keresse fel Beát.
Mint nappali időszakban általában, most is az oldallépcsőn lopódzkodott fel, így kevesebb emberrel találkozott. Megállt az ajtó előtt, megdöbbenve látta, hogy a régi, tintaceruzás felirat helyébe két réztáblát szereltek fel: „SZENTHE PÁL” és „CSATÓ BEATRIX”. Szenthe beleremegett, mikor elképzelte, hogy a felesége vagy valamilyen ismerős megláthatja ezeket a táblákat. Idegesen nyomta meg a csengőt, Bea csak sokára nyitott ajtót.
– Már azt hittem, hogy nem vagy itthon.
– Á, csak szólt a magnó, tornáztam a tükör előtt.
Beléptek a szobába, Bea rögtön megérezte a férfiból áradó idegességet.
– Mi bajod van?
– Nem kellett volna kirakni az ajtóra azokat a táblákat.
– Én azt hittem, hogy örülni fogsz neki.
– Szerintem felesleges a lebukást vállalni… ha egyszer nem muszáj.
– Én azt akartam kifejezni, hogy te mindig itt vagy velem, akkor is, ha elmész a feleségedhez. Itt élsz nálam! Nem így van?
Szenthe nem válaszolt, Bea megbántódva folytatta.
– Az embert vagy egészen kell vállalni, vagy sehogy.
Szenthének újra be kellett látnia, hogy nincs mentség: előbb vagy utóbb választásra kényszerül majd. A veszteség, mely bármilyen döntéssel járt volna, elviselhetetlennek tűnt.
Bea megsajnálta, megsimogatta az arcát.
– Mindegy, hagyjuk most. Menjünk el valahová.
– Hová akarsz?
– Sétálni, fel a hegyekbe.
A Wartburgot lent hagyták az autóbusz-végállomásnál, és nekivágtak a szeptemberi hétköznapokon már elhagyatott hegyi ösvénynek, csak egy-egy letört gally és elhullajtott piros bogyó emlékeztetett a kirándulók vasárnapi vonulására. Az ösvény nagy kanyarral belefutott egy szélesebb útba, a torkolatnál kis térré szélesedett ki. A tér egyik sarkában nyári teraszos vendéglő állt, mellette mutatványos bódé.
– Nézd, még nyitva tart – mondta Szenthe. – Üljünk le?
– Igen, igyunk egy sört.
Közelebb érve látták, hogy a mutatványos bódé egy céllövöldét foglal magába, hátsó falára a szokásos hurkapálcikára szerelt ajándéktárgyak helyett szabályos lőlapokat raktak ki.
– Nem akarsz célba lőni, Bea?
– Nem, még a puska hangját is utálom. Elég volt a lőtéren, ahol laktunk.
Leültek, a csővázas kerti székeket úgy fordították, hogy a délutáni nap az arcukba süssön, megfogták egymás kezét, és szótlanul napoztak. A vendéglőépület felől léptek csikorogtak feléjük a fehér murván.
– Parancsolnak?
– Két sört! – mondta Szenthe még mindig csukott szemmel, hirtelen megérezte, hogy Bea keze megrebben a tenyerében, felnézett: harminc-harmincöt éves feketehajú pincér állt előttük, arca korához képest szokatlanul horpaszosra fogyott, kis mosollyal biccentett Bea felé.
– Egyre szebb leszel. Mit használsz?
Szenthe indulatosan rá akart szólni a bizalmaskodó hangért, de Bea visszafogta, a pincérre mutatott: – A volt férjem.
– Nulla Károly vagyok – mondta a pincér –, abszolút elhanyagolható...